Jonathan Franzen - A világ végének vége

a világ.
Lenn, az utcán, a becsapódás után a túlélők arról beszélnek,
hogy csak az isteni gondviselés óvta meg őket a haláltól. De még
ők, a túlélők is egy másik világban találták magukat, ahogy
kibotladoztak a füstből. Ki gondolta volna, hogy ilyen hirtelen
vége szakadhat mindennek egy szép keddi reggelen? Két óra
leforgása alatt magunk mögött hagytuk a videójátékok és
ajándékboltok boldog korszakát, és átléptünk a bosszú és
rettegés birodalmába. Még ha valaki készült is rá, hogy a
kilencvenes évek valami nagy robbanással fognak véget érni, és
ha gyanította is, hogy egy újabb terrortámadás bekövetkezte
New Yorkban már csak idő kérdése, azon a keddi reggelen nem
érzett semmiféle intellektuális elégtételt, vagy akár csak
együttérző borzadást is, hanem csakis mély gyászt a hétköznapi
életünkért, ebben a gondtalan és gondatlan világban, amiben
mostanáig éltünk: amiben közlekedési dugókat okoztak az
áruszállító teherautók, és mindig nehéz volt taxit kapni, a
mozikban az Apokalipszis most felújítását játszották, szerda
délután találkozónk volt egy barátunkkal a belvárosban, Barry
Bondsnak már hatvanhárom hazafutása van, a AOL óránként
frissíti a Jennifer Lopezről szóló híreit. A Daily News hétfő
reggeli számának címlapján pedig ez volt a szalagcím: KIPS
BAY-I LAKÓK PANASZA: MEGESZ MINKET A PENÉSZ. Micsoda
szenzáció!
A régi világban, a kilencvenes években, Bill Clinton idején az
volt a bátor, aki szembenézett azzal, hogy a jólét és önelégültség
mögött ott leselkedik a halál, és egész országok gyűlölnek
bennünket. Az új világban, az ikertornyok hűlt helyének George