mint a moziban”, könnyen lehet, hogy a Serengeti zebráiról
nekünk is egy floridai szafaripark zebrái fognak az eszünkbe
jutni. Nemcsak hogy az igazi már nem igazi, de éppenséggel egy
másolat másolatának is tetszik. Az is sokat árt a Serengetinek,
hogy már olyan sok természetfilmet forgattak benne. A gazellát
leterítő oroszlán látványa már régen közhelyes mindenki
számára, aki a National Geographic filmjein nőtt fel. Mi több,
ma már az is közhely, hogy ez egy közhely. Mi az a többlet, amit
a turista kap azáltal, hogy a távolból megpillanthat egy
villanásnyit az élet-halál harc drámai jeleneteiből, melyeket
otthon ülve sokkal közelebbről megtekinthet? Avagy csakugyan
szüksége van a világnak további amatőr zsiráffotókra?
Az én számomra ezenkívül itt van még az emlősök problémája
is. Azért, hogy biztosítsam magamnak az útra a másik bátyám,
Tom, és egy szintén Tom nevű, régi barátom és évfolyamtársam
társaságát, megígértem nekik, hogy nemcsak madarakat,
hanem rengeteg szőrös vadállatot is fogunk látni. De az utazási
irodával, a Rockjumper Birding Toursszal folytatott
levelezésemben azért leszögeztem, hogy ha választanom kell
egy csita megtekintése és egy dundi kis vörös bozótposzáta
között, én a poszátát választanám.
Nemegyszer hallottam már, hogy az emberek többsége azért
érdeklődik jobban az emlősök, mint a madarak iránt, mert
magunk is emlősök vagyunk. Az én szememben ez egyszerre
magától értetődőnek és mindazonáltal vitathatónak is tűnik. Ha