Jonathan Franzen - A világ végének vége

Déli-Georgia szigete, Falkland-szigetek. Kifizettem az előleget, és
attól fogva, hacsak a téma felmerült, kissé kényszeredetten bár,
de mindig a szörnyű hidegről és a jeges tenger hullámveréséről
tréfálkoztam, aminek eszerint hajlandó volt kitenni magát.
Közben persze nyugtatgattam, hogy amint megpillantja az első
pingvint, már boldog lesz, amiért vállalta az utat. De amikor
eljött az ideje, hogy a hátralévő pénzt is kifizessem, a barátnőm
megkérdezte, nem halaszthatnánk-e el az utat egy évvel. Az
anyja állapota eléggé bizonytalan volt, és ő nagyon nem
szeretett volna ilyen elérhetetlen távolságba kerülni tőle.
Addigra egyébként már magam is némi viszolygással
gondoltam az útra, és képtelen voltam felidézni, hogy
egyáltalában miért is épp ezt az úti célt javasoltam. Az a
gondolat, hogy „látni kell, mielőtt még elolvad”, már
önmagában is lehangoló volt, és mintegy eleve érvénytelen:
nem lenne-e jobb megvárni, amíg elolvad, és magától törlődik
az úti célok közül? Az is eléggé elvette a kedvemet, hogy a
hetedik földrész amolyan trófeának számított, mivel túlságosan
távoli és drága ahhoz, hogy közönséges turisták felkereshessék.
Közben persze néhány rendkívüli madár is megfigyelhető lett
volna, nemcsak pingvinek, hanem olyan ínyencségek is, mint a
falklandi tokoscsőrű, vagy a világ legdélebben költő
énekesmadara, a déli-georgiai pityer. Az antarktiszi fajok száma
azonban viszonylag csekély, én pedig már régen beletörődtem,
hogy úgysem fogom látni a világ minden madárfaját. Végül is
azonban nem találtam annál jobb indokot, mint hogy az
antarktiszi expedíció valami merőben más, mint amit a
kaliforniai barátnőmmel általában csinálni szoktunk; már