Jonathan Franzen - A világ végének vége

plutokratáknak képzeltem utastársainkat – rézbőrűre sült
nyugdíjas öreguraknak, bombázó fiatal feleségekkel és
adóparadicsomi lakcímekkel, akik közül egyet-kettőt talán még
ismerek is a televízióból. De rosszul okoskodtam. Kiderült, hogy
annak a közönségnek különleges jachtok állnak a
rendelkezésére. A bálteremben összegyűlt társaság egyáltalán
nem volt olyan tündökletes, mint amilyennek képzeltem, és
nem is olyan vénségesen vén. A száz utas többsége egyszerűen
csak orvos és ügyvéd volt, és csak egy embert láttam, aki a
pocakja fölé felhúzva viselte a nadrágját.
A tengeribetegségen és azon kívül, hogy a bátyám nem fog
tudni aludni a horkolásomtól, a harmadik aggodalmam az volt,
hogy a szervezők nem fognak majd kellő figyelmet fordítani a
kizárólag az Antarktiszon élő madárfajok felkutatására. Miután
üdvözölt minket a Lindblad egy alkalmazottja, aki ausztrál volt,
és a légitársaság, amellyel érkezett, elveszítette a csomagját,
kérdéseket is fel lehetett tenni. Felemeltem a kezemet,
elmondtam, hogy madármegfigyelő vagyok, és megkérdeztem,
hogy van-e még a csoportban madarász rajtam kívül. Azt
reméltem, hogy sikerül magam köré gyűjtenem egy erős kis
csapatot, de csak két kéz emelkedett a magasba. Az ausztrál, aki
minden korábbi kérdést megdicsért, hogy „remek”, az én
kérdésemet nem dicsérte meg. Válaszképp csak azt mondta,
kissé tétován, hogy a hajó személyzetéből biztosan lesz majd
olyan, aki kiismeri magát a madarak közt.
Nemsokára kiderült, hogy a két felemelt kéz tulajdonosa
történetesen éppen az a két utas volt, aki nem teljes árat fizetett
az útért: a kaliforniai Mount Shastába való, ötvenes éveiben