Jonathan Franzen - A világ végének vége

példányokra vadásztak. A felnőtt madarak közül sok valami
magasabb helyre húzódott vedleni, aminek során hetekig egy
helyben kell állniuk, éhesek és érzékeny a bőrük, mialatt az új
tollak kilökik a helyükből a régieket. Türelmük és néma
kitartásuk emberi mércével mérve bámulatos volt. Noha az
egész kolónia bűzlött a salétromszagú ürüléktől, és az elárvult
kiscsibék szánni való látványt nyújtottak, nekem már érdemes
volt eljönnöm.
Hála a szkopolamintapaszoknak, melyeket Tommal a
tarkónkra ragasztva viseltünk, két legfőbb aggodalmamtól
megszabadultunk. Részben a tapasz miatt, és részben azért,
mert eléggé nyugodt volt a tenger, nem kaptam
tengeribetegséget, és a kisrádiónk által szolgáltatott
horkolásgátló duruzsolásnak köszönhetően, Tom minden éjjel
nyugodtan végigalhatta a maga tíz óráját. A harmadik
aggodalmam azonban nem múlt el. Egyetlenegyszer sem
jelentkezett a Lindblad szakértője, hogy Chrisszel, Adával és
velem kijöjjön a hátsó fedélzetre a madarakat megfigyelni. De
még egy valamirevaló kalauz sem volt az Orion könyvtárában
az antarktiszi állatvilágról. Ehelyett tucatjával voltak könyvek
sarkutazókról, főleg Ernest Shackletonról – akinek alakját
legalább annyira bálványozták a hajón, mint magát a Lindblad-
életérzést. A cég által biztosított narancssárga anorákom bal
karját egy Shackleton arcképével ellátott jelvény díszítette, mely
hősies evezős útjának centenáriumáról emlékezett meg.
Kaptunk egy Shackletonról szóló könyvet, PowerPoint-
előadásokat hallgattunk róla, külön kirándulásokat szerveztek
Shackletonhoz köthető helyszínekre, láttunk egy hosszú filmet,