Jonathan Franzen - A világ végének vége

Olyan dühös lettem, hogy elhatároztam, írok egy esszét. A
National Audubon Society elleni jeremiáddal kezdődött, amit
aztán kibővítettem az egész környezetvédelmi mozgalom
fölényes kárhoztatásává, mígnem kezdtem arra riadni
éjszakánként, hogy kétségek gyötörnek, és lelkiismeret-
furdalásom van. Az író számára ugyanis az esszé tükör, nekem
pedig egyáltalán nem tetszett az, amit ebben a tükörben láttam,
amikor belenéztem. Miért ostorozom én a velem egyívású
liberálisokat, amikor a tudománytagadók annyival
gyalázatosabbak? A klímaváltozás fenyegetése az én számomra
is pontosan ugyanolyan szívbe markoló, mint azoknak a
csoportoknak, amelyeknek az írásomban nekitámadok. Minden
Celsius-fok, amivel a légkör jobban melegszik, világszerte újabb
százmillióknak jelent szenvedést. Nem ér-e meg bármi
erőfeszítést, hogy akár csak fél fokkal is csökkentsük a globális
felmelegedést? Nem visszataszító-e madarakat emlegetni,
amikor Bangladesben gyermekéletek vannak veszélyben? Az
esszém valóban abból a tételből indult ki, hogy erkölcsi
felelősség terhel bennünket más fajok iránt is, nem csak a
magunkfajtájáért. De mi van, ha ez a tétel hamis? De még ha
helytálló is, vajon én, személy szerint, valóban törődöm-e a
biodiverzitással? Avagy egyszerűen csak egy kivételezett fehér
ember vagyok, aki szeret madárlesre járni? És még csak nem is
vagyok igazi profi, aki szívvel-lélekkel lesi a madarakat –
hanem csupán egy strigulázó!
Miután három egész éjszakát töltöttem a jellememről és az