közbeszédből.” E-mailről e-mailre, és javításról javításra
haladva, Henry arrafelé terelgetett, hogy az esszém ne annyira
vádirat legyen, hanem inkább kérdésfeltevés: Van-e bármi
értelme is az erőfeszítéseinknek, ha úgyis közeleg a világvége?
Az utolsó változat nagy terjedelmet szentelt két jól megtervezett
perui, illetve Costa Rica-i regionális környezetvédelmi
projektnek, melyek révén csakugyan élhetőbb hely lett a világ,
nemcsak a vadon tenyésző növények és állatok, hanem a perui
és Costa Rica-i emberek számára is. Az ilyen projekteknek van
értelmük, mert azonnali és kézzelfogható haszonnal járnak.
Azért írtam erről a két projektről, mert azt reméltem, hogy
talán majd egyik-másik nagy, jótékonysági alapítvány, amely
tízmilliókat költ biodízel-fejlesztésre vagy eritreai
szélerőművekre, elolvassa, és esetleg fontolóra veszi, hogy
valami olyasmibe is befektessen, ami kézzelfogható hasznot
hoz. Ehelyett az történt, hogy a liberális oldal össztüzet zúdított
rám. Én nem olvasom a közösségi médiát, barátaim azonban
jelentették, hogy mindennek lehordtak, többek között
„madáragyúnak” és „klímaváltozás-tagadónak” neveztek. Az
esszém szövegkörnyezetből kiragadott, Twitter méretű, és
továbbtwitterezett foszlányaival olyan benyomást keltettek,
mintha azt javasoltam volna, hogy hagyjunk fel a szén-dioxid-
kibocsátás csökkentésére tett erőfeszítéseinkkel, ami a
Republikánus Párt álláspontja, miáltal a hálón folyó viták
szélsőségesen megosztó természetének megfelelően, egyhamar
klímaváltozás-tagadó lettem. Valójában olyannyira hiszek a
tudományban, hogy a sarki jégsapkák megmaradásában már
nem is reménykedem. Csak azt tagadom, hogy a világszerte
blacktrush
(BlackTrush)
#1