Jonathan Franzen - A világ végének vége

akarjuk-e megvédeni a természetet, hogy közben
tönkretesszük? Egyébként azt hiszem, hogy egy megújuló ipari
blogger nevezett „madáragyúnak”.
Ami az Audubont illeti, már az adománykérő e-mailjükből
gyaníthattam volna, hogy kikkel van dolgom. Az esszémre adott
válaszuk mégis meghökkentett, mivel egyszerűen
megtámadtak, mégpedig a személyemben, holott két hónappal
korábban még gond nélkül a saját tulajdonukként használták a
nevemet és az arcképemet. Az esszém bizonyára kínos lehetett
az Audubon számára. Ugyanis felszólítottam őket, hogy hagyják
abba a mellébeszélést, és ne arról locsogjanak, hogy mi lesz
ötven év múlva, hanem inkább lépjenek fel sokkal
határozottabban az általuk és általam is annyira szeretett
madarak védelmében. Az Audubon azonban ebből csak azt
olvasta ki, hogy veszélyeztetem a taglétszámukat és az
adománygyűjtő akcióikat, ezért meg akartak semmisíteni.
Tudomásomra jutott, hogy az Audubon elnöke négy alkalommal
is személyesen vett célba. Úgy látszik, manapság ilyesmivel
foglalkoznak az elnökök.
És meg is volt a hatása. Jóllehet nem is olvastam az elnök
petárdáit – csupáncsak azért, mert tudtam, hogy mások viszont
olvasták ezeket az írásokat –, elfogott a szégyen. Úgy éreztem
magam, mint nyolcadikos koromban, amikor egyszer
kiközösítettek az osztálytársaim, és olyasmivel csúfoltak, amit
meg se kellett volna hallanom, nekem mégis fájt. Arra
gondoltam, milyen kár, hogy nem adtam meg magam az
éjszakai pánikrohamoknak, és nem tartottam meg magamnak a
véleményemet. Kétségbeesésemben felhívtam Henryt, és