Jonathan Franzen - A világ végének vége

volt. Engem esztétikailag nagyon vonzottak a városok, de
halálosan rettegtem attól, hogy esetleg lelőnek az utcán. New
Yorkban az Amsterdam Avenue éles határvonal volt, és én csak
egyetlenegyszer voltam a keleti oldalán, amikor tévedésből a C
vonalon mentem a Száztizedik utcáig, és onnan kellett
hazagyalogolnom. Késő délután volt, és a kutya sem törődött
velem, de én szinte kába voltam a félelemtől.
Fenyegetettségérzésemet fokozta az ablakunk előtti elhúzható
biztonsági rács is, mely teljesen elfogta a világosságot, meg az
előszobaajtónkon lévő hevederzár, melynek acélpántja alul a
padlóba mélyedt, fölül meg az ajtó lapjába kapaszkodott.
Mindig a szomszédunkban lakó szenilis fehér öregember jutott
róla az eszembe. Az volt a szokása, hogy bedörömbölt az
ajtónkon vagy kiállt a lépcsőházba pizsamaalsóban, és trágár
szavakkal ordítozva átkozta a feleségét, amiért fekete férfiakkal
folytat viszonyt. Nemcsak féltem tőle, de viszolyogtam is, amiért
nyíltan megnevezte a faji különbségeket, amelyeket mi, liberális
fiatalok némán tudomásul vettünk.
Elvben V. és én is regényt írtunk volna, engem azonban
munkaképtelenné tett a nyári hőség és a lakásban uralkodó
fegyházi félhomály, a csótányok meg a bolyongó szomszéd. V.-
vel hol veszekedtünk, hol sírtunk, hol kibékültünk, hol meg a
fekete párducunkkal játszottunk. Közben főztünk is, meg
szemiotikai gyakorlatokat folytattunk, és olykor az utcára is
kimerészkedtük – de mindig csak nyugati irányban –,
elzarándokoltunk a Thaliába, a Hunan Balconybe és a Papyrus
Booksba, ahol megvásároltam a Semiotext(e) legfrissebb számát,
valamint Derrida és Kenneth Burke súlyos elméleti munkáit.