Jonathan Franzen - A világ végének vége

virágoskert. Mások viszont a barna szinte végtelenül sok
árnyalatának valamelyikét viselik, amivel olykor a madártani
taxonómusok szókincsének legszélső határait feszegetik:
vörösesbarna, cserszínű, rozsdavörös, korpaszínű, rőt.
A madarak viselkedése is nemkülönben eltérő. Akad köztük
társas lény, és olyan is, amely ennek épp az ellenkezője. Az
afrikai szövőmadarak és flamingók milliós csapatokban élnek, a
papagájok pedig egész városokat építenek gallyakból. A vízirigó
egyedül vadászik, méghozzá a víz alatt, hegyi patakokban, a
vándoralbatrosz pedig akár nyolcszáz kilométernyire is
elvitorlázik három méter fesztávolságú szárnyain, hogy
elkerülje a többi albatroszt. Az örvös legyezőfarok olyan
barátságos, hogy még el is kíséri az embert az erdei
ösvényeken. A karakara viszont, ha sokáig nézzük, támad és
lecsap a fejünkre. A földikakukk csoportosan ejti el a
csörgőkígyót: egy magára vonja a figyelmét, a többi meg
hátulról lopakodva ráveti magát. A méhfaló gyurgyalag
méheket eszik, a pókvadász pókokra vadászik. A zsírfecske, a
dél-amerikai trópusok páratlan éjszakai madara,
siklórepülésben húz el az avokádófák fölött, és röptében
csippenti le a gyümölcsöt; a szalagos csigászkánya is ugyanezt
teszi, csak épp csigákat kap fel a földről. A vastagcsőrű lumma
akár 250 méternyire is le tud merülni a víz alá, a vándorsólyom
pedig zuhanórepülésben az óránkénti 350 kilométeres
sebességet is eléri. A mocsári ökörszembujkáló képes az egész
életét leélni ugyanannak a félhektáros tavacskának a partján,
míg a kék poszáta Peruig is elrepül vándorútján, hogy aztán
visszataláljon ugyanahhoz a New Jersey-i fához, amelyen az