Jonathan Franzen - A világ végének vége

veszélyeket jelzik. A madarak egyebek mellett azért is olyan
fontosak – vagy legalábbis fontosnak kellene lenniük –, mert ők
az utolsó szál, amely bennünket még az immár gyorsan enyésző
természethez fűz. Élő tanúi azoknak az időknek, amikor még
nem élt ember a Földön. Ugyanazoktól az ősöktől származnak,
mint a valaha élt legnagyobb állatok: az ablakunk előtt ugráló
házi pirók valójában egy eleven, bámulatosan alkalmazkodott,
miniatűr dinoszaurusz. A kacsaúsztatóban lubickoló kacsa
többé-kevésbé ugyanolyan, és ugyanúgy hápog, mint egy
miocén kori, húszmillió évvel ezelőtt élt kacsa, amely korban
még a madarak uralták a Földet. Könnyen lehet, hogy ebben az
egyre mesterségesebb világban, melyben drónok röpködnek a
levegőben, és angry birdök hangját tudjuk utánozni a
telefonunkon, már nem sok értelmét látjuk, hogy gondját
viseljük a természet hajdani uralkodóinak. De vajon a gazdasági
számítás-e a legfőbb erény? Shakespeare Lear királya, miután
lelép trónjáról, azzal fordul két idősebb lányához, hogy hadd
őrizze meg legalább valami emlékét hajdani méltóságának. A
lányok erre azt felelik, hogy nem látják, mi szükség lenne erre,
az öreg király pedig így fakad ki: „Ne szóljatok szükségről!”{2} Ha
kitöröljük emlékezetünkből a madarakat, az olyan, mintha
elfelejtenénk, minek a gyermekei vagyunk.
Aki azt mondja, hogy „Nagy kár a madarakért, de az emberek
előbbre valók”, ezzel kimondatlanul is két állítás valamelyikét
fogalmazza meg. Meglehet, azt akarja mondani, hogy az
emberek semmivel sem jobbak a többi állatnál – hogy
alapvetően önző lényünk, melyet önző gének irányítanak,
sosem fog habozni, hogy megtegye azt, ami a génjeink