Jonathan Franzen - A világ végének vége

óta résztvevője különféle klímakonferenciáknak, azzal kezdi a
könyvét, hogy áttekinti, milyen válaszokat adott az emberiség
története legnagyobb, kollektív fellépést kívánó problémájára.
Az alatt a huszonhárom év alatt, ami a világméretű egyetértés
reményével kecsegtető Riói Konferencia óta eltelt, a szén-
dioxid-kibocsátás nemhogy csökkent volna, hanem meredeken
emelkedett. 2009-ben, Koppenhágában Obama már csak kész
tényt rögzített, amikor nem volt hajlandó elkötelezni az
Egyesült Államokat meghatározott kibocsátáscsökkentési célok
mellett. Bill Clintonnal ellentétben Obama nyíltan beszélt arról,
hogy mire lehet számítani az USA-tól a klímaváltozás
tekintetében: semmire. Márpedig az Egyesült Államok nélkül,
amely az üvegházhatást okozó gázoknak a világon a második
legnagyobb kibocsátója, semmilyen egyezmény sem nevezhető
globálisnak, és más országok sem fognak késztetést érezni az
aláírására. Amerika gyakorlatilag minden megállapodást meg
tud vétózni, és él is ezzel a hatalmával, újra meg újra.
Annak, hogy az amerikai politikai berendezkedés a
klímaváltozás kérdésében nem képes cselekvésre, nem
egyszerűen csak az az oka, hogy az ásványolajipari vállalatok
anyagilag támogatják a klímaváltozást tagadó csoportokat, és
megvásárolják a választók szavazatait, amint azt sok
progresszív gondolkodású ember képzeli. Még ha valaki
hajlandó is elfogadni a globális felmelegedés tényét, maga a
probléma nagyon sokféleképpen megfogalmazható – a globális
kormányzat kríziseként, piaci csődként, technikai kihívásként, a
társadalmi igazságosság kérdéseként, és így tovább – és
mindegyik másféle, ám egyformán költséges megoldást kíván.