Jonathan Franzen - A világ végének vége

eloszlanak térben és időben, hogy az okozott kár sohasem lesz
visszavezethető a légszennyezés általam kibocsátott
0,0000001%-nyi részére. Elvileg persze kárhoztathatnám
magam, amiért sokkal több káros anyagot bocsátok ki, mint a
világátlag. De ha kiszámítom, hogy mennyinek kellene lennie az
évi átlagos fejenkénti szén-dioxid-kibocsátásnak ahhoz, hogy a
globális melegedés az évszázad végéig ne haladja meg a két
Celsius-fokot, akkor azt az eredményt kapom, hogy egy átlagos
amerikai családi háznak csupán az egyszerű fenntartása is alig
két hét alatt meghaladja ezt a mértéket. Az okozott kár látható
jelei híján erkölcsi érzékem azt diktálja, hogy éljem azt az életet,
ami nekem megadatott, legyek jó állampolgár, szeressem
felebarátaimat, és takarékoskodjam, amennyire az észszerűség
határain belül tudok.
Jamieson másik nagy tétele az, hogy a klímaváltozás merőben
más kategóriába esik, mint bármely más probléma, amivel a
világ eddig szembekerült. Már csak azért is, mert súlyosan
megzavarja az emberi elmét, amely az evolúció során azt
tanulta, hogy a jelenre kell koncentrálnia, nem pedig holmi
távoli jövőre, illetve szemmel látható és tapintható
eseményekre, s nem lassú, valószínű fejleményekre. (Amikor
Jamieson azt írja, hogy „az olyan teleket, amelyeket azelőtt
egyáltalán nem tartottak volna rendkívülinek, ma az emberek a
globális felmelegedés tükrében szokatlanul hidegnek érzékelik,
és ezáltal a felmelegedés cáfolatának tekintik” – az olvasó nem
tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen az emberi butaságon.) A
felvilágosodás nagy reménysége – hogy majd a józan ész
képessé tesz bennünket, hogy meghaladjuk evolúciós