Jonathan Franzen - A világ végének vége

A természet védelmét választani, még ha ennek az árát az
emberek adják is meg, főleg akkor lenne erkölcsileg vitatható,
ha még mindig a természet lenne fölényben velünk szemben.
Ma azonban már az antropocén korban élünk – olyan világban,
amely mindinkább a magunk műve. Az etikai kérdésekről szóló
fejezet végén Jamieson felteszi a kérdést, hogy jó-e, avagy rossz,
hogy az 1630-ban még oly idilli, sűrű erdőkkel borított, halban-
vadban gazdag Manhattanből mára a felhőkarcolók és a
Metropolitan Museum Manhattanje lett. Az emberek különféle
válaszokat adnak erre a kérdésre. Csakhogy a változás már
bekövetkezett, és nem lehet visszacsinálni, aminthogy a globális
felmelegedést sem. A világban, amit a felmenőinktől örökül
kaptunk, voltak jó meg rossz dolgok is, abban a világban pedig,
amit mi hagyunk a leszármazottjainkra, majd más jó meg rossz
dolgok lesznek. Mindig is raboltunk és fosztogattunk, de
egyszersmind alkalmazkodni is nagyon jól tudtunk; a
klímaváltozás is ugyanaz a régi történet, csak épp nagyobb
méretekben. A fajtánkat létezésében fenyegető, s magunk által
felidézett veszély csak kettő van: az atomháború, és a
genetikailag módosított mikroorganizmusok.
Valóban újdonság azonban, hogy egész fajok kipusztítására is
képesek vagyunk. Nem mindenkit érdekel a vadállatok sorsa,
azok azonban, akik törődnek velük, és pótolhatatlan, pénzben
nem kifejezhető értéket látnak bennük, cáfolhatatlan erkölcsi
érveket tudnak felhozni mellettük. Ugyanígy érvelt Rachel
Carson is Néma tavasz című könyvében, amely a modern
környezetvédelmi mozgalom elindítója volt. Carson hívta fel a
figyelmet arra, hogy milyen veszélyt jelent a