ha a természetet megannyi külön-külön veszélyeztetett lakhely
vagy élettér összességének tekintjük, nem pedig valami elvont
dolognak, ami „haldoklik”.
Már most is ott tartunk, hogy Közép-Amerika csendes-óceáni
partvidékén Guanacaste az utolsó, kiterjedt lombhullató
erdőség. Az egyedül itt honos fajok némelyike csak akkor nem
fog kihalni, ha a rezervátum örök időkig fennmarad. „Úgy
vagyunk ezzel, mint a terroristákkal – mondta Janzen. – Nekünk
mindennap győznünk kell, a terroristáknak viszont elég csak
egyszer.” Janzen és Hallwachs jövőt illető aggodalmainak nem
sok közük van a globális felmelegedéshez. Főleg azon
töprengenek, hogyan tehetnék az ACG-t pénzügyileg
önfenntartóvá, hogyan tudnák a céljaikat meggyökereztetni a
Costa Rica-i társadalomban, és hogyan érhetnék el, hogy a
vízkészleteiket ne vezessék el a termőföldek öntözésére, és hogy
hogyan készüljenek fel a Costa Rica-i politikusok jövendő
nemzedékeire, amelyek majd ki akarják irtani az egész
erdőséget, hogy a helyén cellulózt termeljenek, amiből aztán
majd etanolt lehet előállítani.
Guanacaste látogatói azt kérdezik a leggyakrabban, hogy
vajon mennyire alkalmazható ez a modell más biodiverzitási
központokban. A válasz az, hogy semennyire. Gazdasági
rendszerünk monokulturális gondolkodásra ösztönöz: azt
gondoljuk, mindig van egy optimális megoldás, egy
környezetvédelmileg legalkalmasabb termék, és amint
megtaláljuk, mindjárt megpróbáljuk általánosan elterjeszteni.
Az Amazon Conservation és az ACG tevékenysége közötti
különbség azonban arról győz meg, hogy a biológiai
blacktrush
(BlackTrush)
#1