Jonathan Franzen - A világ végének vége

környezetvédők beperelték a gyárat, amiért engedély nélkül
hulladékot helyeztek el közterületen, bár mire az ítélet
megszületett, a narancshéj már régen dús televénnyé változott,
melyen új erdők sarjadtak. Elmesélte, hogyan tanulták meg,
hogy több földbirtokossal egyszerre kell tárgyalni, minden-
vagy-semmi ajánlatokat téve több birtokból álló csomagokra,
hogy egyiküknek se legyenek kiszolgáltatva. De elmesélte azt az
esetet is, amikor az egyik földbirtokos az eladott legelői árát
cukornádültetvények csatornázásába fektette az ACG területén
kívül – ami arra példa, hogy a természetvédelmi munka olykor
a visszájára is fordulhat, illetve hogy a vegyes használatú
földeket fel kell osztani egyrészt szigorúan védett, másrészt
szabadon kiaknázott területekre. Ezzel szemben mulatságos
eset volt, amikor az ACG átcímkézte a tanítónőket
„titkárnőnek”, mert a tanítónői foglalkozás nem szerepelt a
Környezetvédelmi, Energiaügyi és Hírközlési Minisztérium
közalkalmazotti jegyzékén.
Amikor Janzen és Hallwachs 1985-ben belevágott az ACG
megvalósításába, pedig nem volt sem szakértelmük, sem
tapasztalatuk a környezetvédelmi munkában, el sem tudták
volna képzelni, hogy ilyesféle kalandokba fognak keveredni.
Guanacaste mintegy megtörtént velük – miután ezt az életet
választották maguknak. Bizonyára igaz lehet a mondás, hogy
„ahol élet van, ott halál is van”, ahogy Janzen is szívesen
mondogatja, és nekem meg is fordult a fejemben, hogy vajon
nem találják-e az emberek titokban vonzónak a
klímaváltozástól meggyötört bolygó látványát, a száraz fűvel
borított földek és az eukaliptuszültetvények világát – hiszen