Jonathan Franzen - A világ végének vége

emberi képességek, mint például az empátia vagy az önreflexió,
sorvadásnak indultak, ezért legfőbb ideje, hogy a sarkunkra
álljunk, felnőttként viselkedjünk, és megzabolázzuk a technikát.
Akárcsak az Alone Togetherben, Turkle érvelésének legfőbb
ereje abban rejlik, hogy milyen széles körű kutatásokra
alapozza a megállapításait, illetve a szerző pszichológiai
éleslátásában. Interjúalanyai a szabadabb akaratérvényesítés
reményében kezdték alkalmazni az új technológiákat, végül
azonban maguk lettek a rabjaivá. Eszményített önarcképük –
énképük –, amit magukról rajzoltak a közösségi médiában, csak
még jobban elszigetelte a valódi énjüket. Szünet nélkül
kommunikálnak, az élő beszélgetésektől azonban rettegnek;
folyton amiatt szoronganak, hogy nem maradnak-e le valami
létfontosságú dologról.
Turkle éppen azért választja a beszélgetést könyve
rendezőelvéül, mert annyi minden veszendőbe megy az emberi
lényegből, amikor az élőbeszédet elektronikus
kommunikációval helyettesítjük. A beszélgetésnek például
előfeltétele az egyedüllét, mert egyedüllét kell ahhoz is, hogy
egyáltalában megtanuljunk gondolkodni, és hogy kialakítsuk
szilárd önképünket, ami nélkül pedig nem fogjuk tudni
elfogadni a másik embert sem olyannak, mint amilyen. (Ha
nem vagyunk képesek megválni az okostelefonjainktól, mondja
Turkle, akkor az embereket is ugyanígy, „kis darabokban fogjuk
fogyasztani, pótalkatrészképpen, a saját romlékony énünk
kifoltozására”.) A gyerekekben annak révén alakul ki a
kapcsolat tudata, hogy a szüleik folyamatosan beszélnek
hozzájuk, és ezáltal tanulják meg, hogy beszélni is tudjanak az