Jonathan Franzen - A világ végének vége

Aztán lassan fejlődésnek indult a gazdaság, a fiatal tiranai
férfiak pedig egyebek mellett arra használták a szabadságot és
újonnan szerzett jómódjukat, hogy ezrével vásárolták a drága
vadászpuskákat, melyekkel rögvest nekiálltak madarakat
öldösni – ami azelőtt csak az elit kiváltsága volt.
A februári fagyok után néhány héttel találkoztam Tiranában
egy fiatalasszonnyal, akit nagyon elkeserített a férje új
szenvedélye. Elmesélte, hogy a puska miatt össze is veszett vele,
mert a férje még kölcsönt is felvett a megvásárlásához. A férj az
1986-os évjáratú Mercedesükben tartotta a puskát, az asszony
pedig elmondta, hogy egyszer például a férje hirtelen
lekanyarodott az út szélére, kiugrott a kocsiból, és lövöldözni
kezdett az ott elhaladó magasfeszültségű vezetéken ülő
madarakra.
– Szeretném megérteni, hogy miért.
– Úgyse fogja! – mondta az asszony. – Megpróbáltam beszélni
a fejével, de én se értem. – De azért felhívta a férjét a mobilon,
és megkérte, hogy ő is vegyen részt a beszélgetésben.
– Egyszerűen divat lett vadászni, és a barátaim rábeszéltek,
hogy tartsak velük – magyarázta a vadász szabadkozva. – Nem
vagyok igazi vadász – negyven fölött már senki sem válik azzá.
De éppen mert új fiú vagyok ebben a dologban, és jó érzés, hogy
saját fegyverem van, méghozzá nem is akármilyen, meg azelőtt
még sosem lőttem madarat – eleinte nagy élvezet volt. Mint
amikor hirtelen kitör a nyár, és az embernek kedve támad fejest
ugrani a tengerbe. Vagy mint amikor az embernek épp a kapu
előtt a lábára jön a labda. Néha egyedül is eljártam vadászni,
beültem a kocsiba, és egy órára felmentem a hegyekbe. Nálunk