Annie Ernaux - Évek

letérdeltek, halk hangon kértek némi aprót –, és új érvekkel álltak elő,
amelyek hamarabb elhasználódtak, mint az elhagyatottság jelképévé vált
nejlonszatyor. A „hajléktalanok” ugyanúgy a város díszleteihez tartoztak,
mint a reklám. Az emberek elcsüggedtek, túl sok volt a szegény, zavarta
őket a saját tehetetlenségük, hogyan adhatnának mindenkinek, és úgy
próbáltak megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól, hogy a
metrófolyosókon felgyorsították lépteiket a földön heverő, mozdulatlan
testek előtt, amelyek akadályozták őket a célirányos haladásban. Az állami
rádióban a cégcsoportok mennyei üzenetei hangzottak fel, Üdvözöljük a
Rhône-Poulenc világában, a kihívás világában, azon gondolkodtunk, vajon
kinek szólnak.
Másfelé néztünk. Megrökönyödtünk, amikor az egész világot bejárta a
hír, hogy Khomeini ajatollah halálra ítélt egy indiai származású írót, Salman
Rushdie-t, akinek csak az volt a bűne, hogy a könyvében megsértette
Mohamed prófétát. (A pápa is sokakat halálra ítélt azzal, hogy tiltotta a
gumi óvszer használatát, de ezek névtelen áldozatok voltak, és nem
azonnali halállal haltak.) Erre aztán a három lányt, aki nem volt hajlandó
fejkendő nélkül jönni az iskolába, úgy állítottuk be, mint a maradi,
nőgyűlölő iszlám integrizmus szálláscsinálóit, és az alkalmat megragadva
végre azt gondolhattuk és sugallhattuk, hogy az arabok nem olyan
bevándorlók, mint a többiek. Az emberek rájöttek, hogy túlságosan
jószívűek, Rocard már egyébként is rengeteg embert megszabadított a
lelkiismeret-furdalástól, amikor kijelentette, hogy „Franciaország nem
fogadhatja be a világ összes nyomorúságát”.
Az újdonság Keletről érkezett. Nem múló lelkesedéssel ízlelgettük az
olyan varázsszavakat, mint a peresztrojka és a glasznoszty. Másként láttuk a
Szovjetuniót, elfelejtettük a gulagot és a Prágába bevonuló tankokat,
összegyűjtöttük mindazt, ami hasonlóságot teremtett köztük és köztünk, a
Nyugat között, mint a sajtószabadság, Freud, a rock és a farmernadrág, az
„új oroszok” frizurája és divatos öltönyei. Várakoztunk, reménykedtünk,
hogy miben is, abban, hogy össze lehet kötni a kommunizmust és a
demokráciát, a piacgazdaságot és a lenini tervrendszert – egy sikeres
októberi forradalomban. Lelkesedtünk a Tienanmen téren összegyűlt, kis
kerek fémkeretes szemüveget viselő kínai diákok iránt. Hittünk a
győzelmükben, egészen addig, amíg elő nem bukkantak a tankok, igen,
megint azok, egy aprócska fiatalember közeledik feléjük, teljesen egyedül –
ez a kép több tucatszor lepereg majd előttünk, mint egy film fenséges