Greta Thunberg - Eg a hazunk

kémények vagy autóroncsok. Csak agyag. Mindenütt áradás utáni
vörösesszürke, agyagos iszap.
A férfi arról beszél, mennyire hiányzik neki, hogy este elaltassa a
gyerekeit.
Mennyire hiányzik neki, hogy este altatót énekeljen a fiának.
Mert mindezt örökre elveszítette.
A feleségét, a gyerekeit, a lakását. És most fel-alá járkál ott, a pusztítás
helyén, és meg akarja mutatja a brit tévé riporterének, ami megmaradt a
világából. De nincs mit mutatni. Csak ez a domboldal a vöröses szürke
agyaggal, és különböző segélyszervezetek néhány munkatársa, akik lassan
mozognak a háttérben. Egyébként sehol semmi. Több ezer ember lakott itt.
Családok élték hétköznapjaikat.
Az életüket.
Emberek, akik reggel felkeltek, megreggeliztek, és mielőtt munkába
indultak, iskolába küldték a gyerekeiket.
Ugyanolyan emberek, mint mi.
A férfi tévériporter elsírja magát, és mindent megtesz annak érdekében,
hogy megértesse velünk a férfi sorsát, holott nyilvánvalóan tudja már, hogy
ő is nemsokára belefullad az árba, igaz, egy teljesen más anyagmasszába –
a nyugati világ sarába, amit információáradatnak vagy a közelség elvének
neveznek.
A tévés minden erejével azon igyekszik, hogy megrázó riportot készítsen,
de az egykor a Sierra Leonében, a Sugar Loaf-hegy lejtőjén álló Regent
nyomornegyed túlélő lakóját cseppet sem érdekli, hogy támogassa ebben a
síró riportert. Ő csak áll ott rezdületlen arccal.
Van, aki mindent megenged magának. Van, aki semmit.
Több mint ezer ember halt meg a Sugar Loaf-hegy lejtőin az extrém
időjárás következményeként. A férfi az égvilágon mindenét elveszítette, de
még a tévékamerák előtt sem siratja meg.