Ez nem túl bonyolult feladat, de valahogy nem találom a szót. Elsüllyedt
a szavak, a hangok tengerében.
Számomra minden zene, ez mindig is így volt. De eddig bármikor be
tudtam kapcsolni, és ha kellett, ki tudtam kapcsolni akkor, amikor én
akartam, de ez most valahogy nem megy. A diagnózis mindent elnyom.
Megpróbálom félretolni a gondolataim, de a hangzavar mindenhonnan
beárad, mindent eláraszt, egyfolytában mindent.
Ez az én adottságom, de az átkom is.
A szupererőm, ami eddig mindig óriási lehetőség volt számomra, de amit
most már nem tudok kordában tartani, mert mostanában minden erőm arra
megy el, hogy megpróbáljam elérni, hogy körülöttem minden és mindenki
működjön.
- Ki az Amerikai Egyesült Államok elnöke? – ismétli meg a
pszichológus, de én csak azt hallom, hogy monoton g1 hangon beszél.
Nyitva van az ablak, és odakinn f9 magasságban trilláznak a madarak, s
hozzá egy terc adja az alapot a negyedik segédvonalon. Hamis. És
folyamatosan túl magas. És ez annyira zavar, hogy nem hallom, mit mond a
pszichológus. Már fáj. Konkrétan fáj.
Az utcán elhajt egy motor, g-f-d-e-esz. Ez meg túl mély a madarak f9-
akkordjához képest. Nyikorog az ajtó, zizeg a papír, csosszan a szék,
mindez egy hangkavalkádot képez, egész testem üvölt a fájdalomtól.
Tényleg szeretnék kérni egy pohár vizet. Nagyot nyelek, és
kétségbeesetten pislogok.
Elzsibbadnak az ujjaim, és a pszichológus azt ajánlja, hogy tartsunk egy
kis szünetet. Azzal kimegy a szobából. Én azt válaszolom, hogy itt
maradok, megnézem a mobilom, de valójában csak ülök tovább a széken
lehunyt szemmel.
Ahhoz sincs erőm, hogy felálljak.
A pszichológus visszajön. Valószínűleg ADHD-s vagyok, mondja,
valamint a depresszió és a kimerültségi szindróma biztos jeleit is látja
rajtam. De a kivizsgálás el fog tartani egy ideig. Hazafelé menet
elvonszolom magam a gyógyszertárig, de kifogyott az orvosság.