szempontjából rettentően sötét nap volt.
Amikor minden lezajlott, az előadóművészek buszában sajtókonferencia
és exkluzív riportok következtek a svéd sajtó képviselőivel. Előzetes
beosztásom szerint másnap újra énekeltem a Hamupipőkében a Stockholmi
Operában. Nagyon elvágytam innen. Haza a gyerekekhez.
- Vigyázz, hogy ne látszódjon rajtad szomorúság – mondta mindenki. –
Csak akkor kezdj el sírni, ha a busz már kijutott a fotósok látköréből. - És egy szót se szólj arról, hogy csalódott vagy – toldotta meg valaki.
Mindezt megértettem, és pontosan úgy tettem, ahogy mondták. Most már
természetesen egyáltalán nem volt érdekes, hogy egy olyan diktatúrában
vagyunk, ahol letartóztatják a homoszexuálisokat – most arról volt szó,
hogy ne tűnjek vesztesnek.
Arról, hogy ne sírjak. Hogy ne mutatkozzam gyengének.