HATVANHATODIK FEJEZET
Sítúra, míg az időgépre és a teleportálóra várunk
Ragyogó téli nap van, a tengeröböl havas jegén tartunk kifelé. Vettünk egy
pár használt sífutólécet Gretának. Húga nincs velünk, otthon maradt a
városban. Beata szeret egyedül lenni, és az egész lakást koncertteremmé
változtatja, gyakorol, színházat játszik, énekel és táncol.
Ilyenkor érzi magát a legjobban.
Anyagot készít egy saját Youtube-csatornához, amit majd elindít, ha
kellően felkészült rá.
- Két évig még biztos nem, még csiszolnom kell a számokat.
Úgyhogy amilyen gyakran csak lehet, megosztjuk a családot.
Először Svante síel, Greta és én egy-egy pórázt fogunk, amelyet Mózes
és Roxy teljes erővel rángat előre. Irtózatosan gyorsan haladnak. Alig
bírunk megállni a lábunkon, és csak kiabálunk és nevetünk ezen a nagy
sebeségen ott a szélben.
Björnö szigete felé tartunk, és szinte repülünk az ösvények, vízpartok és
sziklák mellett, amelyeket bevon a csillogó tengeri jégréteg.
A szoroshoz érve megpihenünk egy mólón a napfényben, és
megosztozunk egy narancson. Svante meghámozza, Greta megszagolja, és
pedig megeszem. Az Ernman–Thunberg családnak remek napja van.
Kicsit odébb három másik családot látunk, akik quaddal vannak a jégen,
és apró gyerekeiket tanítják épp vezetni benzines gyerekmodelleken.
Mindegyik családnak három-három quadja van. - Nicsak, nicsak – szólal meg Greta. – A család minden tagja él-hal a
robbanómotoros járművekért. Ó, de bájos.
Prüszkölni kezdek a nevetéstől, kirepül a számból a narancsszelet.
A gyerekek nem lehetnek többek hat-hét évesnél, és nem lepne meg, ha
ezek a szülők ahhoz a fajtához tartoznának, akik azzal a töltik a nyarat,