HATVANHETEDIK JELENET
Greta monológja
Greta a konyhakövön ül Mózessel és Roxyval. Egy ősrégi fésűvel, nyugodt
tempóban, alaposan végigfésüli a bundájukat.
- Emlékszem, amikor először hallottam a klímaváltozásról és az
üvegházhatásról – mondja. – Emlékszem, hogy arra gondoltam, ez
egyszerűen nem lehet igaz. Mert ha igaz lenne, akkor semmi másról sem
beszélnének az emberek. Pedig senki sem szólt róla egy szót sem. - Ti fogjátok megmenteni a világot – mondom a lányomnak.
Erre csak prüszköl egy nagyot, pontosan ugyanúgy, ahogy apám szokta,
aki egyébként egész életét az Asperger-szindrómás emberek tökéletes
karikatúrájaként élte le, természetesen anélkül, hogy diagnosztizálták volna.
Greta és apám annyira hasonlítanak egymásra, hogy az már nevetséges. - Minden tanár pontosan ugyanezt mondja – vágja rá Greta. – A
következő generáció fogja megmenteni a világot. Ti fogtok utánunk
feltakarítani, mindent rendbe hozni, mondják, aztán minden iskolai
szünetben valahova messzire repülnek. Ti fogjátok megmenteni a világot.
Igen, ezt már hallottuk. De nem lenne baj, ha ti is segítenétek egy kicsit.
Feláll, és követi Mózest, aki néhány méterrel odébb telepedett le a
szőnyegre. Majd folytatja: - Nem, anya, az olyanok, mint én, nem fogják megváltani a világot. Mert
az olyanoknak, mint én, egyáltalán nem hallatszik a szava. Talán sok
mindent megtanulhatunk, de hát ma már ez nem számít. Nézd csak meg a
tudósokat. Az ő szavuk sem hallatszik. És ha véletlenül mégis, akkor meg
nem törődnek vele, mert a vállalatok egy halom saját „szakembert”
alkalmaznak, akiket elküldenek az Amerikai Egyesült Államokba azokra a
szuperdrága médiatréningekre, hogy aztán megjelenhessenek a Híradóban,
hirdetvén, hogy mennyire jó, hogy kivágják a fákat és megölik az állatokat.