végtelenül megnyugtató volt, hogy a híradásokban mindig akadt egy
szakértő, aki elhessegetett minden olyan gondolatot, amely az ökológiával
kapcsolatban nyugtalanságot idézhetett volna elő.
Mindenütt ugyanazzal az örömhírrel fogadtak: már megvannak a
megoldások, csak folytassanak mindent ugyanúgy, mint rég! Olvastam a
repülésről. A cikkek szerint ez különösen veszélyes, mivel a gázkibocsátás
fenn a magasban történik. De sem a repülőtereket üzemeltető állami
tulajdonú svéd Luftfartsverket, sem az állami tulajdonú Swedavia cég egy
szót sem szólt semmiféle károsodásról.
Ha az ember felkereste a honlapjukat, virágzó tulipánágyásokkal
körülvett légiforgalmi irányítótornyokat láthatott, és barokkosan
megfogalmazott mondatokat a zöld átállásról.
És ez ugyanígy volt minden mással. Ha mégis akadt valami, ami mégsem
annyira jó, akkor abban bíztunk, hogy majd megoldja a technika. Mintha a
globális felmelegedés lenne az alapprobléma és nem a túlfogyasztásunk.
De nekem ezzel semmi bajom nem volt.
Amíg a média és a politikusok semmi jelét nem adták annak, hogy
valami komoly baj van, feltételeztem, hogy mindent kontroll alatt tartanak.
Aztán jött Greta problémája, amit Beata problémája követett, és szinte a
küszöbön átesve jutottunk egy olyan szobába, amelyről azt sem tudtuk,
hogy létezik.
A gondolat, hogy „új történelemre van szükségünk”, egyre furcsábbnak
tűnik. Mert ez feltételezi, hogy mindenki látta a Before the Flood (Özönvíz
előtt) című filmet, és saját maga nekiállt információt keresni a kutatási
beszámolók közt és a különböző klímával foglalkozó blogokon.
Ez feltételezi, hogy mindenki rendszeresen jár Pär Holmgren előadásaira,
és az utolsó betűig kiolvassa a The Guardiant. Hogy mindannyian tudatában
vagyunk a fenntarthatósági válság teljes jelentésének.
- Nem vagyunk képesek arra, hogy több negatív jelentést befogadjunk.
Pozitívan kell gondolkoznunk, különben leblokkol az agyunk – mondják