Egészen addig, míg egy szép nap be nem léptem az Operaművészeti
Főiskola színpadművészeti órájára.
- Szóval – kezdte Philippa, a tanárunk. – Nekem ugyan semmi közöm
ehhez, de a többi diák azt követelte, hogy ezen az órán tartsunk egy
megbeszélést. Egy krízismegbeszélést.
Leültettek a félkörben elhelyezett székek elé. És a fejemre olvasták, hogy
rendkívül aggasztó, hogy nem veszek részt a közösségi életben. Hogy olyan
sok iskolai buliról elmaradtam.
Azt a bűnt követtem el, hogy nem tartozom oda. Olyanokat mondtak
nekem, hogy úgy látszik, azt képzelem magamról, hogy vagyok valaki,
pedig egyáltalán nem is. Mert valójában teljesen értéktelen vagyok.
És a büntetésem azért, mert a saját utamat járom, az volt, hogy kénytelen
voltam végighallgatni egy csomó mindent, amit azelőtt még soha nem
hallottam. Mint például, hogy egyáltalán nem helyénvaló, ha valaki más,
mert ha mégis az, akkor ne csodálkozzon, ha mindenki ellene van. Ez a
felismerés nagy szomorúságot okozott nekem.
Félrevonultam, bezárkóztam a Kungsklippan egyik házának negyedik
emeletén lévő lakásomba, és egy teljesen saját módot találtam arra, hogyan
űzzem el a félelmemet és a szorongásomat. Mindössze arra volt szükség,
hogy először rengeteget egyek, majd ledugjam a két ujjam a torkomba. Ezt
követően remekül éreztem magam. Ha jól kihánytam magam, eltűnt a
gyomromból az a gombóc, néha akár egyfolytában több napra is.
A bulimia életveszélyes betegség, így tehát nem biztos, hogy pont ez volt
a helyes megoldás, de ez volt az egyetlen, amely megnyugtatott.
Számomra az jelentette az egyetlen problémát, hogy ha hánytam, utána
nem tudtam énekelni.
És ez rám nézve nagyon szerencsés volt, mert nem tudok éneklés nélkül
élni, és hirtelen kénytelen voltam választani.
Az éneklést választottam.
Az éneklés mentette meg az életemet.