Greta természetesen szívesebben utazott volna vonattal, mert nincs olyan
magánautó, amely fenntarthatónak tekinthető. Még az elektromos autó sem.
De ezt még most is lehetetlen kivitelezni az evészavara és a kényszerei
miatt, de már az is óriási előrelépés, hogy egyáltalán utazni tudnak, ami
még néhány hónappal korábban is lehetetlen volt. Tavasz óta Greta
energiája napról napra nőtt. A Svenska Dagbladet cikkírói pályázata óta.
Amióta elkezdte tervezni, hogy sztrájkolni fog.
Az elszórtan elhelyezkedő tanyák beleágyazódnak a huszonhét fokos nyári
melegbe. Elhagyott tanyák. Lakott tanyák. Tanyák, ahol háziállatok és
emberek élnek.
Tanyák, amelyeknek az udvarán hegyekben állnak a kiszolgált
gépjárművek. Személyautók, traktorok, lakókocsik, hókotrók, motoros
hószánok, mopedek és motorkerékpárok. Minden második lehajtónál
nyugodtan ki lehetne alakítani egy múzeumot.
De az úttól kicsit távolabb azért ott rejtőzik az álom is, egy másik,
egyszerűbb és talán jobb élet álma. Apró vörös faházak állnak a sovány
földeken, egy szinte változatlannak tűnő kor színpadi kellékei.
Az autóban Naomi Klein This Changes Everything című hangoskönyvét
hallgatják. Néha megállítják a felvételt, és megbeszélik a hallottakat. Majd
visszatekerik, és újra meghallgatják.
Lejátsszák, hallgatják, megállítják.
A bokrok, a sűrű növényzet és az erdeifenyő-erdő zöldje elkíséri őket
majdnem egészen a sarkkörig, és a fehér, egzotikus útjelzőtábláig, mely azt
hirdeti, hogy itt hagyják maguk mögött a növénytermesztés északi határát.
Az út végtelenül egyenes és kihalt. Hosszú kilométereken keresztül
pontosan ugyanolyan. Csenevész fák, amelyek a Botteni-öböltől távolodva
egyre kisebbek lesznek.
A fenyőkről fekete ágak lógnak, és nem értik, mi lehet az. Greta
lefényképezi, és az mondja, hogy majd holnap, ha megérkeznek,
megkérdezik valakitől.
Az elektromos autó számára tökéletesek az útviszonyok, és az
akkumulátor egy-egy töltéssel folyamatosan hosszabb és hosszabb