Greta és Svante megveszik, amire szükségük van, és továbbhajtanak. A
rádióban felhangzik Beata kedvenc dala, Whatever It Takes az Imagine
Dragonstól, és Svantéba belehasít a fájdalom, hogy lánya olyan messze van.
Annyira szeretné, ha ő is ott lehetne velük.
Annyira szeretné, ha mindent együtt csinálhatnának.
Kiruna vasbányája mögött feltűnik a Skandináv-hegység vadonja, az
érintetlen természet, ami már nem is olyan érintetlen. Svante megpróbálja
megmutatni Grétának, hova is akarják áttelepíteni a városközpontot, de ő
sem tudja pontosan. Mert az úttól jobbra egyelőre csak egy hatalmas füves
részt látnak, meg néhány toronyházat, amelyeket Ralph Erskine építész
tervezett.
- Azt hiszem, az új város ott lesz valahol a domb mögött, de nem tudom
pontosan – mondja Svante. – Kiruna egy részét át fogják telepíteni, mert
már nem biztonságos. A templomot, a városháza óratornyát, a virslis bódét.
A bánya már annyira mélyre hatolt, annyi járata van, és olyan irtózatos
mennyiségű ércet termeltek ki belőle, hogy szép lassan beszakad a város
alatti talaj. Az LKAB, a bányavállalat most azzal dicsekszik, hogy ők
bizony fizetik az egész áttelepítést. - Hát ez a legkevesebb, amit tehetnek – jegyzi meg Greta szárazon.
- Valóban, a bányászat nem a legideálisabb tevékenység – fűzi hozzá
Svante, és újra elindítja Naomi Klein könyvét, s közben folytatják útjukat
északnyugat felé a vasat szállító vasút mentén. Néhány tíz kilométer múlva
útjukat állja egy rénszarvascsorda, és Greta lefényképezi őket a repedt
képernyőjű, ősrégi telefonjával, amely egy kerek évig szolgált az ingaröi
nyaralónkba befogadott menekült család wifi-routereként.
Most már egy más világban járnak – egy olyan világban, ahol még mindig
az autóknak kell alkalmazkodniuk az állatokhoz. A rénszarvasok
elbotorkálnak a várakozásra kényszerített, szembe jövő kamionok között,
majd ritkul a csorda, s az autó lassan folytathatja útját a völgyben
Torneträsk felé.