állunk, hogy láthatóvá tegyük azokat a struktúrákat, amelyek ezt a világot
irányítják.
Azokat, amelyeknek eredményeként minden másodpercben többen és
többen pottyannak le erről a körhintáról. Azokat a struktúrákat, amelyek
számos esetben közvetlen életveszélybe sodornak egyeseket, mivel arra
kényszerülünk, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem is vagyunk, csupán
csak azért, hogy sikeresnek tartsanak minket. Vagy egyszerűen csak azért,
hogy beilleszkedjünk.
A Svéd Társadalombiztosítási Pénztár adatai szerint 2010 óta
megnövekedett a kimerültségszindrómával tartós betegállományba kiírt
személyek száma. A hatszorosára. Ennek több mint nyolcvan százaléka nő.
Mindezek a számok egyértelműek. Egyértelműen drámaiak.
És az is megér egy történetet, hogy mindez nem kap nagyobb helyet a
társadalmi vitákban és a híranyagokban. Egy történet, amely – újra – azt
sulykolja a jövő generációi számára, hogy mi és kik számítanak fontosnak.
És mi és kik nem.
A feminizmus ezzel szemben egy rendkívül szubjektív fogalom, és sokan
megütköznek azon, ha a fenntarthatóságról szólva megemlítem. Ez az
összefüggés megérdemelne egy külön polcot a nagyobb könyvtárakban, de
jelen összefüggésben elegendő, ha leszögezzük, hogy a nők és az érzékeny
emberek sokkal nagyobb arányban szerepelnek ebben a rettenetes
statisztikában, amely a versenyre épülő társadalom árnyoldalát mutatja
meg.