És most ki vagyok?
(Who am I This Time?)Amatőr színtársulatunk, a North Crawfordi Maszk és Paróka Klub egyhangú
szavazás alapján Tennessee Williams A vágy villamosa című drámáját tűzte tavaszi
műsorára. Állandó rendezőnk, Doris Sawyer, közölte: ezúttal nem rendezhet, mivel az
édesanyja súlyos beteg. Különben is időszerű lenne, hogy a klub új rendezőket
neveljen ki, hiszen ő sem élhet örökké, még ha egészségben megérte is a
hetvennegyedik esztendőt.
Így aztán az én nyakamba szakadt a rendezés, bár mást sem rendeztem eddig,
mint alumínium ablakvédők beszerelését – ugyanis ilyesmivel kereskedem. Igen,
viharvédő ajtókat-ablakokat árulok, néhanapján fürdőszobafelszereléssel
megtűzdelve. Ami pedig a színjátszást illeti, legmagasabb színpadi sarzsim komornyik
volt, avagy rendőr. Már amelyik a magasabb.
Számos feltétellel vállaltam csak el a rendezést, a legnyomósabb feltételem, hogy
Harry Nashre osszák a darabban azt a szerepet, amit Marion Brando alakított. Nash
volt a társulat egyetlen igazi színésze, s hogy némi fogalmat alkothassanak
sokoldalúságáról: egyetlen éven belül játszotta Queeg kapitányt a Zendülés a Caine
hadihajón - ban, címszereplője volt az Abe Lincoln Illinoisban - nak, továbbá a Kék hold
völgye ifjú építészmérnöke. A rá következő évben VIII. Henriket alakította az Anna
ezer napjá - ban, valamint Doc szerepét a Jer vissza, Shebá - ban, és mindenképpen rá
akartam osztani a Marlon Brando-féle szerepet A vágy villamosá - ban. Harry nem
jelent meg az ülésen, tehát nem is nyilatkozhatott, hogy vállalja-e a szerepet vagy
sem. Ülésekre nem járt. Roppant félszeg volt. Nem azért kerülte az üléseket, mintha
más dolga lett volna. Nőtlen volt, nem járt senkivel, nem voltak barátai. Mindenfajta
gyülekezettől távol tartotta magát, hiszen szövegkönyv nélkül mukkanni-moccanni
sem tudott.
Muszáj volt hát elballagnom másnap Harry munkahelyére, a Miller-féle
vaskereskedésbe, hogy megkérdezzem, vállalja-e a szerepet. Útközben megálltam a
telefontársaságnál, hogy panaszt emeljek egy honolului hívásról érkezett számla
dolgában. Az életben nem hívtam senkit Honoluluban.
És a telefontársaság pultjánál egy sosem látott gyönyörű lányt pillantottam meg,
aki rögvest elmagyarázta, hogy a társaság automata számlázógépet állított be, és a
gépből még nem iktattak ki minden vírust. Hibázik még olykor-olykor.
- Nemcsak hogy én nem hívtam Honolulut – mondtam – , de szerintem egész North
Crawfordban nem hívta senki, és nem is fogja hívni soha.
A lány utánanézett hát a számlának, én pedig megkérdeztem, North Crawford
környékéről való-e. Nem, felelte. Ő jár városról városra a számlázógéppel, és
betanítja a kezelésére a helybéli lányokat. Azután felkerekedik és továbbáll a
következő géppel.
- Hát, amíg ember kíséri a gépet, nincs semmi baj – véltem.
- Hogyan? – kérdezte a lány.
- Majd ha a gép önjáró lesz – feleltem – , akkor kezdhetünk aggódni.