Alekszej fiam azóta soha nem lelkesedik a háborús dolgokért.
Sztyepan késő éjszaka ment el a feleségével. Megígérte, hogy visszajön, még
mielőtt eltelik egy év, de soha többé nem láttam élve.
Amikor jött a hír, hogy a Szovjetunió kilőtt egy embert hordozó műholdat a
világűrbe, nem tudtam, hogy az az ember Sztyepan. Nem mertem gyanítani sem. Alig
vártam, hogy újra láthassam Sztyepant, hogy megkérdezhessem tőle, mit mondott az
az ember, mielőtt felszállt, hogyan volt öltözve, mivel bátorította magát. Azt mondták
nekünk, hogy aznap este nyolc órakor hallani fogjuk a rádión, ahogy az az ember a
világűrből beszél.
Hallgattuk. Hallottuk azt az embert beszélni. Sztyepan volt.
Sztyepan erősnek tűnt. S boldognak. Büszkének, becsületesnek és okosnak.
Nevettünk, amíg el nem sírtuk magunkat, Mr. Ashland. Táncoltunk. A mi Sztyepanunk
a legfontosabb ember a világban. Mindenki fölé emelkedett, és most lenéz onnan, és
elmondja nekünk, hogy néznek ki a másik világok.
Sztyepan vicceket mondott a világűrbeli kis házáról. Azt mondta, egy tíz méter
hosszú és négy méter átmérőjű henger. Nagyon kényelmes tud lenni. És Sztyepan
elmondta nekünk, hogy kis ablakok vannak a házán, meg tévékamera, meg egy
teleszkóp, meg egy radar, és még mindenféle más eszközök. Milyen csodálatos olyan
időkben élni, amikor ilyen dolgok válnak lehetségessé! Milyen csodálatos, hogy annak
az embernek az apja vagyok, aki az egész emberiség szeme, füle és szíve a végtelen
világűrben!
Egy hónapig marad ott fent, mondta. Számolni kezdtük a napokat. Minden este
meghallgattuk, amit Sztyepan aznap mondott. Semmit se hallottunk az
orrvérzéseiről, az émelygéséről és a sírásairól. Csak a nyugodt, bátor dolgokat
hallottuk, amiket mondott. És aztán, a tizedik estén nem volt több felvétel
Sztyepanról. Csak zenét sugároztak nyolc órakor. Egyáltalán semmit nem mondtak be
Sztyepanról, és tudtuk, hogy meghalt.
Csak most, egy évvel később tudtuk meg, hogyan halt meg Sztyepan, és hol van a
teste. Amikor hozzászoktam ennek a borzalmához, Mr. Ashland, azt mondtam: „Hát
legyen, Sztyepan Ivankov őrnagy és Bryant Ashland százados szolgáljon
szemrehányásként számunkra, valahányszor felnézünk az égre, amiért olyan világot
teremtettünk, amelyben nincsen bizalom. Legyen az a két ember a bizalom kezdete a
népek között. Jelezzék azoknak az időknek a végét, amikor a tudomány derék, bátor
embereket küldött az űrbe, akik úgy rohantak egymásnak, hogy a halálban
találkozzanak.”
Mellékelek egy fényképet a családomról, amelyet Sztyepan utolsó látogatásakor
készítettünk. Remek kép Sztyepanról. A víz a háttérben a Fekete-tenger.
Mihail IvankovKedves Mr. Ivankov!
Köszönöm a fiainkról írott levelét. Postán soha nem kaptam meg. Minden újságban
benne volt, miután a maguk Mr. Kosevoja felolvasta az ENSZ-ben. Soha nem kaptam
meg a nekem szóló példányt. Gondolom, Mr. Kosevoj elfelejtette bedobni a