Heinz egymaga tette meg az utat, egyetlen emberi lényt sem látott, amíg az
ablakhoz nem ért. Ott pedig, a nagy üvegablak túlsó oldalán vagy százat látott
belőlük, kicsiny vászonkosarakban, egyenes sorokból álló négyzetben elrendezve.
Heinz ráírta a nevét egy tisztítói cédula hátoldalára, és az ablakhoz nyomta. Egy
kövér és nyájas nővér a papírra pillantott, de Heinz arcára nem, s így nem látta a férfi
széles mosolyát: a sürgető kérést, hogy egy pillanatra osztozzon túláradó örömében.
Megfogta az egyik kosarat, és az ablakhoz gurította. Aztán el is fordult, s így megint
elmulasztotta a mosolyt.
- Szia, szia, szia, kicsi Knechtmann – mondta Heinz a vörös csöppségnek az üveg
másik oldalán. Hangja végigvisszhangzott a rideg, csupasz folyosón, és riasztóan
fölerősödve tért vissza hozzá. Elvörösödött, és lehalkította a hangját. – Kicsi Peter,
kicsi Kroll – mondta puhán – , kicsi Friederich... és Helga is benned van. Kicsinyke
Knechtmann-szikra, te kis kincsesház. Minden megőrződik tebenned. - Bocsánat, halkabban, ha megkérhetem – szólt hozzá egy nővér, kidugva a fejét
az egyik szoba ajtaján. - Bocsánat – mondta Heinz. – Nagyon sajnálom. – Elhallgatott, és megelégedett
azzal, hogy finoman kocogtatta az ablakot a körmével, így próbálta magára vonni a
baba figyelmét. De a kis Knechtmann csak nem nézett arra, nem akarta megosztani
vele az örömét, és néhány perc múlva a nővér elvitte onnan.
Heinznek sugárzott az arca, ahogy ment le a lifttel, aztán át a kórház előcsarnokán,
de egy futó pillantásnál többet senki sem szentelt neki. Elment egy sor telefonfülke
mellett, és ott, az egyik nyitott ajtajú telefonfülkében megpillantott egy katonát, aki
egy órával azelőtt még ott ült vele a váróban.
- Igen, anyu... három kiló harmincnégy deka. Olyan haja van, mint Buffalo Billnek.
Nem, még nem volt időnk kitalálni, hogy mi legyen a neve... Te vagy az, apa? Aha, az
anyuka is, a pici lány is jól van, minden tökéletes. Három kiló harmincnégy deka. Nem,
nincs még neve... Te vagy az, hugi? Nem kéne már az ágyban lenned, hé? Még nem
hasonlít senkire. Hadd beszéljek még az anyuval... Te vagy az, anyu? Hát, azt hiszem,
ez minden hír Chicagóból. Ugyan, anyu, nyugodj meg... ne izgulj már! Csodálatos
kisbaba. Csak a haja néz ki úgy, mint Buffalo Billnek, és csak viccből mondtam, anyu.
Igen, három kiló harmincnégy deka...
Még öt telefonfülke volt, mind üres, mind szabad, hogy bárkinek a világon telefonál-
hassanak belőle. Heinz nagyon szeretett volna berontani valamelyikbe, és elmesélni a
csodálatos hírt. De nem volt senki, akit felhívhatott volna, senki sem várta a híreket.
De Heinznek azért csak sugárzott az arca, ahogy átment az utcán, és belépett egy
csendes kiskocsmába. A nyirkos félhomályban csak két férfi volt, édes kettesben, a
csapos és Mr. Sousa.
- Igen, uram, mivel szolgálhatok?
- Szeretném meghívni magát és Mr. Sousát egy italra – mondta Heinz tőle
szokatlan szívélyességgel. – A legjobb brandyből töltsön, amije csak van. A felségem
épp most szült! - Igen? – fordult hozzá a csapos udvarias érdeklődéssel.
- Két kiló ötvenkét deka – újságolta Heinz.
- Huh – mondta a csapos. – Az már döfi.