csak ürügy volt, egyik a másik után, már ötven éve. Én nem hiszem, hogy valaha is
lesz különszobánk, vagy megehetünk egy igazi tojást, vagy valami.
- Na jó... mondd ki, hogy én egy csődtömeg vagyok! – kiáltotta Lou. – Mit tudok
csinálni? Keményen dolgozom, és jól keresek, de gyakorlatilag az egészet elviszik
adóba, honvédelemre meg nyugdíjra. És ha nem menne el adóba, mit gondolsz, hol
találnék egy kiadó üres szobát? Iowában? Ki a fene akar Chicago mellett lakni?
Em a nyakába borult.- Lou, szívem, dehogy vagy te csődtömeg! Isten a tanúm, hogy nem. Egyszerűen
nem volt rá esélyed, hogy legyél valami, vagy szerezzél valamit, mert Nagypapa meg
a nemzedéke nem búcsúzik el, és nem engedi, hogy más lépjen a helyébe. - Eegen, eegen – mondta Lou komoran. – De emiatt éppenséggel nem lehet őket
kárhoztatni, igaz? Úgy értem, kíváncsi vagyok, mi milyen gyorsan hagynánk abba az
antigerazont, ha Nagypapa korában lennénk. - Néha azt kívánom, bárcsak ne is létezne ez a vacak, ez az antigerazon! – folytatta
Em szenvedélyesen. – Vagy bárcsak valami tényleg drága és nehezen megszerezhető
anyagból készülne, ne iszapból meg pitypangból. Néha szeretném, ha az emberek
csak úgy fognák magukat és meghalnának, szabályosan, mint az óramű, anélkül hogy
beszélni kellene róla, és nem maguk döntenék el, hogy meddig akarnak még itt
lebzselni. Törvényt kellene hozni, hogy százötven éves koron felül senki ne
vásárolhasson antigerazont. - Erre aztán nagy esély van – mondta Lou – , mikor a pénz meg a szavazatok
többsége mind az öregeké. – Erősen az asszony szemébe nézett. – Te talán kész
lennél fogni magadat és meghalni, Em? - Nahát, az isten szerelmére, hogy kérdezhetsz ilyet a feleségedtől?! Szívem!
Hiszen én még százéves sem vagyok. – Könnyedén végigsimított a kezével feszes,
fiatalos testén, mintegy bizonyítékul. – Életem legjobb évei még előttem vannak. De
arra mérget vehetsz, hogy amikor eljön a százötven, a jó öreg Em fogja az
antigerazonját, kiönti a mosogatóba, és nem veszi el mások elől a helyet... méghozzá
mosolyogva. - Persze, persze – helyeselt Lou – , holtbiztos. Mind ezt mondják. És hányról
hallottál, aki meg is tette? - Ott volt az a férfi Delaware-ban.
- Nem fáradtál még bele egy kicsit, hogy folyton róla beszélsz, Em? Ez öt hónapja
volt. - Jól van, na... akkor hát Winkler mami, mindjárt itt, ebben a tömbben!
- De őt a metró ütötte el.
- Mert ő pont ezt a módszert választotta a távozásra – mondta Em.
- Akkor vajon mit akart azzal a hat palack antigerazonnal, ami éppen nála volt,
amikor kinyiffant?
Emerald fáradtan megrázta a fejét, és eltakarta a szemét.- Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyszerűen csinálni
kell valamit. – Felsóhajtott. – Néha szeretném, ha meghagytak volna egypár
betegséget, akkor megkaphatnék valamit, és ágyba kerülhetnék egy kicsit. Túl sok az
ember! – kiáltotta, és szavai ezer meg ezer aszfaltburkolatos, felhőkarcolókkal
körülvett udvarban zengtek fel, majd haltak el.
Lou gyöngéden a vállára tette a kezét.