Az ukrajnai proxyháború az orosz-amerikai és az orosz-EU kapcsolatok folyamatos
romlásának másfél évtizedes folyamatának csúcspontjaként jött létre.
Amióta világossá vált - valahol a 2000-es évek közepén -, hogy Oroszország nem
illeszkedik az Egyesült Államok által uralt rendbe és hogy Washington és szövetségesei
nem engedik Oroszországot olyan feltételeket kielégíteni, amiket Moszkva is elfogadhatónak
tartana, a kapcsolatok pályája általában a konfrontáció felé mutatott.
Igaz, volt egy rövid időszak, amely egybeesett Dmitrij Medvegyev elnökségével (2008-12),
amikor az új START-szerződés aláírása mellett kísérletet tettek az Oroszország és a
NATO közötti stratégiai partnerség, valamint az Oroszország és a kulcsfontosságú
nyugati országok - köztük az USA és Németország - közötti modernizációs és
technológiai partnerség kiépítésére.
Ez a kísérlet azonban a hidegháború végét követően az Oroszország Nyugatba vagy
legalábbis a Nyugattal való integrálására irányuló erőfeszítések utolsó mozzanatának
bizonyult.
Lényegében, míg Moszkva egyenlő és oszthatatlan biztonságot, valamint technológiai
és üzleti lehetőségeket keresett, addig Washington és Berlin leginkább Oroszország
belpolitikai rendszerének felpuhításában és felhígításában volt érdekelt.
Arról sem volt szó, hogy komolyan vegyék a NATO bővítésével kapcsolatos orosz
biztonsági aggályokat: Moszkvának el kellett fogadnia a hidegháború utáni rendet,
amelyben már nem volt döntő szava.
A kulcsfontosságú célok ilyen mértékű össze nem illése nem tarthatott sokáig.
Az orosz-nyugati kapcsolatok kilátásait már 2011- 12 - ben úgy lehetett összefoglalni, hogy:
rosszabb lesz, mielőtt aztán még rosszabb lett.
Jelenleg még mindig ugyanazon a pályán vagyunk - a dolgok még a mostaninál is
borúsabbá válhatnak.
Remélhetőleg a teljes megsemmisítés hiteles fenyegetése - a nukleáris elrettentés
lényege - még mindig megvéd bennünket a legrosszabb kimenetelektől, de az ukrajnai
háború által a globális stratégiai tájképben az első év során okozott változások valóban
hatalmasak.
A Moszkva és Washington közötti stratégiai deregulációra már rávilágítottunk.
A gyakorlatban ez azt fogja jelenteni, hogy mindkét fél szabadon építheti,
strukturálhatja és telepítheti stratégiai erőit, ahogyan azt jónak látja és a saját
úgynevezett nemzeti technikai eszközeire - mint például a kémszatellitek és a
hírszerzés más formái - támaszkodhat, mint a másikról szóló információk elsődleges
forrására.
Természetes, hogy ilyen körülmények között mindkét fél erősen ösztönözve lesz arra,
hogy a legrosszabb forgatókönyvek tervezésébe kezdjen.
● Igaz, hogy az öt "bevett" atomhatalom és a négy másik atomfegyverrel rendelkező