ezt visszautasította, mondván, hogy a testi érintés túlmenne munkakapcsolatuk határain. Ettől Olivia
nagyon dühös lett. Azzal vádolta pszichológusát, hogy megtagadja tőle az egyetlen dolgot, amitől
meggyógyulhatna. A holtpont miatt a pszichológus konzultációt javasolt.
A konzultáción a tanácsadó jogosnak vélte Olivia vágyát az átkarolásra és ölelésre, ugyanakkor
rákérdezett, miért gondolja Olivia, hogy erre éppen a pszichológusa a legalkalmasabb személy, nem
pedig egy barát vagy szerető. Olivia ekkor sírva fakadt. Elmondta: fél, hogy annyira sérült, hogy
már sosem lesz kölcsönös kapcsolata. „Feneketlen szakadéknak" érezte magát, és attól félt, előbb-
utóbb mindenkit ki fog meríteni kielégíthetetlen követeléseivel. Mint kiderült, a testi érintés
kockázatát nem meri egy egyenrangú kapcsolatban felvállalni, mivel úgy érzi, egyaránt képtelen
szeretetet adni vagy kapni. Azt állította, csakis attól gyógyulna meg, ha egy mindent megadó
pszichológus „szülőként bánna vele".
A tanácsadó felvetette, hogy a terápia következő részében a páciensnek talán a szeretetre való
képességének sérülését kellene meggyászolnia. Ahogy az elkövetkező időszakban Olivia átélte e
sérülés felett érzett fájdalmát, felfedezte, hogy mégsem „feneketlen szakadék". Lassan ráébredt,
hogy természetes társas képességei milyen sokféleképpen túlélték a bántalmazást, és mind
reménytelibbnek érezte, hogy lehet még intimitás az életében. Rájött, hogy barátainak adni, és tőlük
kapni is tud ölelést, és már nem követelt ilyesmit a pszichológusától.
Sajnos egyes terapeuták maguk is rájátszanak pácienseik velük kapcsolatos irreális kárpótlási
fantáziáira. Nyilvánvalóan hízelgő, ha az embernek grandiózus gyógyító erőt tulajdonítanak, és a
varázslatos kézrátétellel gyógyítás kísértése is erős lehet. Ám ahogy a terapeuta átlépi e határt,
többé nem tudja megtartani elfogulatlan álláspontját. Meggondolatlanság azt hinni, hogy képes rá.
A határátlépések előbb-utóbb elkerülhetetlenül a páciens kihasználásához vezetnek, még ha azokat
eredetileg őszinte jószándék szülte is.
A terapeuta leginkább úgy tud eleget tenni páciense iránti felelősségének, ha hiteles tanúja lesz a
páciens történetének. Ázzál nem segít rajta, ha gyerekként kezeli, vagy különleges engedményeket
tesz neki. A túlélő ugyan nem felelős az őt ért sérülésért, a gyógyulás azonban az ö felelősége.
231
Paradox módon e látszólagos igazságtalanság elfogadása a belső megerősödés irányába tett legelső
lépés. A túlélő csak akkor lehet teljes mértékben saját gyógyulásának irányítója, ha felelősséget
vállal felépüléséért. Csak úgy fedezheti fel épen maradt erőforrásait, ha maximálisan kihasználja
azokat.
A felelősségvállalás különösen fontos olyan esetekben, amikor a túlélőt akár a pillanatnyi
elkeseredés, akár a fogság okozta fokozatos lealacsonyodás oda vezette, hogy maga is bántson
másokat. Az atrocitásokat elkövető háborús veterán például úgy érezheti, már nem tartozik az
emberi civilizáció közösségéhez. A politikai fogoly, aki megtört és elárulta társait, vagy a
bántalmazott nő, aki nem védte meg gyerekeit, úgy érezheti, ö bűnösebb, mint az elkövető. Bár
lassan beláthatja, hogy szélsőséges helyzete kényszerítette kapcsolatai megtagadására, e belátás
azonban önmagában még nem oldja fel mélységes bűntudatát és szégyenét A túlélőnek meg kell
gyászolnia erkölcsi integritása elveszítését, és rá kell jönnie, 6 maga hogyan teheti jóvá a
megváltoztathatatlant. Ez a jóvátétel semmi esetre sem menti fel az elkövetőt tettei felelőssége alól,
de a túlélőben megerősíti azt a tudatot, hogy ma már joga van erkölcsi döntéseket hozni. Renée
esete azt illusztrálja, hogyan kezdte egy túlélő aktivan jóvátenni a kárt, amely miatt felelősnek
érezte magát:
A 40 éves, elvált Renée azután kezdett terápiába, hogy elmenekült egy húszéves házasságból,
amelyben férje rendszeresen a gyerekek előtt verte őt A terápiában képes volt meggyászolni
blacktrush
(BlackTrush)
#1