házassága elveszítését ám mély depresszióba esett, amikor rájött, hogy az évekig tartó erőszak
hogyan hatott kamasz fiaira. Fiai agresszíven viselkedtek, és egyáltalán nem fogadtak neki szót.
Renée képtelen volt határt szabni nekik, mert úgy érezte, tulajdonképpen megérdemeli gyerekei
megvetését. Úgy ítélte meg, hogy szülőként kudarcot vallott, amit már késő jóvátenni.
Terapeutája elismerte, hogy Renée-nek valóban lehet oka bűntudatra és szégyenre, ám
figyelmeztette, hogy ha szó nélkül tűri fiai viselkedését, azzal csak még nagyobb kárt okoz nekik.
Ha csakugyan kárpótolni akarja őket akkor se róluk, se önmagáról nem szabad lemondania. Meg
kell tanulnia, hogyan követelhet tőlük tiszteletet és hogyan fegyelmezheti őket erőszak nélkül.
Renée úgy döntött, a fiai ellen elkövetett hibát azzal fogja jóvátenni, hogy beiratkozik egy szülői
hatékonyságfejlesztő tanfolyamra.
232
Ez esetben a páciensnek nem volt elég azt hallania, hogy ő is áldozat, hogy a bántalmazás a férje
hibája. Amíg puszta áldozatnak látta magát, úgy érezte, képtelen kezébe venni a kontrollt. Viszont
ahogy felismerte gyerekei iránti saját felelősségét, el tudott indulni a belső megerősödés és a
kontroll vállalása útján. A szenvedések jóvátételét szimbolizáló gesztus lehetővé tette számára,
hogy újra át tudja élni szülői tekintélyét.
A krónikus gyerekkori traumák túlélői kettős feladattal szembesülnek: nemcsak azt kell
meggyászolniuk, amit elveszítettek, hanem azt is, amit sosem kaptak meg. Gyerekkoruk, amelytől
megfosztották őket, megismételhetetlen. Meg kell gyászolniuk alapvető bizalmuk és a jó szülőkben
való hitük elveszítését. Ahogyan lassan felismerik, hogy nem ők voltak felelősek a sorsukért,
szembesülniük kell azzal az egzisztenciális kétségbeeséssel, amellyel gyerekkorukban nem tudtak
szembenézni. Leonard Shengold e gyászszakasz központi kérdését így fogalmazza meg: „Hogyan
lehetséges gondoskodást nyújtó szülők belső képe nélkül élni? [...] A lélekgyilkosság minden egyes
áldozatát ez a kérdés gyötri: »Vajon van-e élet apa és anya nélkül?«"^34
A kétségbeeséssel való szembesülés átmenetileg megnöveli az öngyilkosság kockázatát. Az első
gyógyulási szakasz impulzív önpusztításával szemben a második szakaszban a páciens
öngyilkosságvágyának forrása az a nyugodt, végleges és látszólag racionális döntés, hogy nem akar
egy olyan világban élni, ahol ilyen borzalmak történhetnek. A páciens ilyenkor elvont filozófiai
fejtegetésekbe bocsátkozhat arról, hogy miért áll jogában az öngyilkosságot választani. Ezen az
intellektuális védekezésen mindenképpen túl kell lépni, és elemezni kell azokat az érzéseket és
fantáziákat, amelyek a páciens kétségbeesését táplálják. A páciens gyakran úgy képzeli, hogy már
halott, hiszen minden szeretetre való képességet kiöltek belőle. A kétségbeesésben való elmerülés
idején a páciensnek a legkisebb bizonyíték is életerőt nyújt, mely arra utal, hogy képes szereteten
alapuló kapcsolatok kialakítására.
A szeretet töretlen képességének nyomait gyakran a páciens számára megnyugvást hozó képek
felidézésével találhatjuk meg. Csaknem minden túlélőnél fellelhető olyan kötődésképzet , amely
megmenekült a pusztulástól. A gyász idején egyetlen gondoskodást és szeretetet nyújtó emberről
megőrzött pozitív emlék is életmentő lehet. A páciens azon képessége, hogy részvétet érezzen - még
ha csak távolról is - egy gyerek vagy egy állat iránt, idővel az önmaga iránti részvét törékeny
kiindulópontjává válhat. A gyász gyümölcse akkor érik be, amikor a páciens végül leveti magáról
gonosz, megbélyegzett identitását, és már van bátorsága olyan új kapcsolatok létezésében
reménykedni, amelyekben semmi rejtegetnivalója sincs.
233
A náci holokausztot túlélő K.-né esete megindítóan példázza a gyász gyógyító erejét és az ember
kivételes megújulási képességét, amely még a legmélyebb veszteségek után sem pusztul el:
blacktrush
(BlackTrush)
#1