K.-né terápiájában az volt a fordulópont, amikor „bevallotta", hogy régen férjnél volt, és a gettóban
szült egy gyereket, akit aztán „odaadott a náciknak". Bűntudata, szégyene és „mocskosságának"
érzete csak fokozódott, amikor a felszabadulás után .jóakaró ismerősei" elhitették vele, hogy új
vőlegénye sosem fogja elvenni, ha ezt elmondja neki. A kisfiút, akit K.-né a legszörnyűbb és
legembertelenebb körülmények között szült meg, és tartott életben két és fél éven át, a karjaiból
tépték ki és megölték, amikor egy náci tiszt a kisfiú nyöszörgéséből rájött, hogy K.-né kabátja alatt
van elrejtve. [..,]
A K. család tagjai lassan elkezdtek beszélni a múltról, ám még így is féléves türelmes kér le lesükbe
telt, hogy K.-né elmesélje a történetet [.,.], míg a gettóbeli elbeszélést ezekkel a szavakkal tudta
befejezni: „és akkor elveitek tőlem a gyereket". Ezután lassan elkezdett felengedni megbénult
azonosulási képessége, és elkezdte [...] megélni addig elfojtott fájdalmát és gyászát. [...]
K.-né gyógyulásának forrását főként a háború előtt és alatt megtapasztalt emberi jóság és erő
jelentette. így például gyerekkori bátorsága; álma, melyben nagyapját látta, amint vigasztalja Őt,
amikor már-már feladta a koncentrációs táborokban; kedvessége, intelligenciája, remek
humorérzéke és megújult képessége, hogy rácsodálkozással és örömmel közelítsen a világ dolgai
felé. [...] Újra vágyott szeretetet adni és kapni. [...] Alábbi szavai idején már nem járt terápiába:
„Teljes egészében visszakaptam önmagam. [...] Sosem voltam büszke, de ma már az vagyok.
Vannak ugyan dolgok, amiket nem szeretek, de azért él bennem a remény."^3
A gyógyulás második szakaszát valamiféle félelmetes időtlenség érzés hatja át. A trauma
rekonstrukciójához a túlélőnek el kell merülnie a múlt eseményeinek mozdulatlanná fagyott
idejében. E gyászba alászállni olyan, mintha az ember megadta volna magát a könnyek
végeláthatatlan áradatának. A páciensek gyakran kérdezik, hogy még meddig kell ezt a fájdalmat
érezniük. Erre a kérdésre nincs kész válasz; csak az biztos, hogy a gyászfolyamatot sem elkerülni,
sem siettetni nem lehet. Csaknem bizonyos, hogy hosszabb időt vesz igénybe, mint ahogy a páciens
szeretné, de nem fog örökké tartani.
Sok-sok ismétlés után elérkezik majd a pillanat, amikor a trauma történetének felidézése már nem
vált ki olyan erős érzelmeket.
234
A trauma a történet tapasztalatainak részévé válik, de már csak egy a sok közül. A történet olyan
emlékké lett, mint bármely más emlék, és más emlékekhez hasonlóan lassan halványulni kezd.
Lassan a fájdalom is elveszíti egykori élénkségét. Egy szép napon a túlélő ráébred, hogy a trauma
talán mégsem élete legfontosabb vagy akár legérdekesebb része.
Ezek a gondolatok elsőre talán eretnekségnek tűnnek. A túlélő talán el sem tudja képzelni, hogyan
adhatja meg az elviselt borzalmaknak az őket megillető tiszteletet, ha már nem az emlékezésnek és
a gyásznak szenteli életét, ennek ellenére újra meg újra azon kapja magát, hogy figyelme egyre-
másra az élet mindennapi dolgai felé fordul. Nem kell aggódnia: sosem fogja elfelejteni a traumát.
Amíg él, mindennap gondolni fog rá. Mindennap gyászolni fog. Ám eljön az idő, amikor a trauma
már nem tölt be központi szerepet az életében. Sohaila Abdulali nemieröszak-túlélö így emlékszik
vissza egy meglepő pillanatra, melyet akkor élt át, amikor a nemi erőszakról tartott tudatébresztő
előadást: „Az egyik diák megkérdezte, mi a legrosszabb egy nemi erőszakban. Rájuk néztem, és
egyszer csak ezt mondtam: én azt utálom a legjobban, hogy annyira unalmas. Láttam, hogy teljesen
megdöbbennek, úgyhogy ezt mondtam nekik: Ne értsenek félre. Rettenetes élmény volt. Nem úgy
értem, hogy az volt unalmas, amikor megtörtént, hanem hogy már több éve történt, és már nem
érdekel. Az első ötven vagy ötszáz alkalommal még érdekes, amikor az embert ugyanazok a fóbiak
és félelmek gyötrik. De ma már nem bírom úgy felhúzni rajta magam."^36
blacktrush
(BlackTrush)
#1