Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

Néha egyáltalán nem vagyok kibékülve a munkámmal, mert nem állíthatom, hogy főnök típus
lennék. Amikor túl sok felelősség hárul rám, a kollégáimtól kérek segítséget. Bármilyen nyomasztó
problémáról legyen is szó, csodálatos módon mindig születik rá valami megoldás - és az ötlet a
legtöbbször nem is tőlem származik. Ha az ember belegondol, mindig kiderül, hogy a válasz
olyasvalakitől jött, akire hatott Vietnam. Tulajdonképpen már számítok rá. Ez a tapasztalat
sorsközössége. Emberek ezreire, százezreire, sőt millióira hatott. Mindegy, hogy valaki Vietnamban
harcolt vagy az utcákon tüntetett a háború ellen. Nem ez a lényeg, hanem a társaink, meg hogy
mindannyian amerikaiak vagyunk, meg amit negyedikben tanultunk állampolgári ismeretekből,
meg hogy törődnünk kel) a dolgainkkal. Személyes ügyem ez a munka. Az elszigeteltségérzés már
a múlté. Annyira része vagyok az egésznek, hogy gyógyulásra találok benne.^21
A túlélő küldetése az igazság keresésében is testet ölthet. A gyógyulás harmadik szakaszában a
túlélő már átlátja azokat az elvont elvi kérdéseket, amelyek túlmutatnak az elkövetővel kapcsolatos
egyéni sérelmén. Megérti, hogy a traumát lehetetlen visszacsinálni, és hogy a kárpótlás vagy a
bosszú utáni vágya nem valósulhat meg teljes egészében. Ám azt is megérti, hogy az elkövető
hibáztatása nemcsak saját személyes jóléte, hanem a társadalom egészsége miatt is fontos. Újra
felfedezi a társadalmi igazságosság elvét, amely más emberek sorsát az övéhez köti. Amikor
bűncselekmény történik, Hannah Arendt szavait idézve: „A tettes azért kerül az igazságszolgáltatás
elé, mert tettével megzavarta és súlyosan veszélyeztette a közösség egészét. [...] Magán a társadalmi
formáción kell javítani, a közrendet pedig vissza kell téríteni a megszokott kerékvágásba, melyből
kizökkentették. [...] Más szavakkal: nem a sértettnek kell győzedelmeskednie, hanem a
törvénynek."^22
A törvény személytelenségének felismerésével a túlélő bizonyos fokig a személyes harc terhe alól is
felszabadul. A törvénynek kell győzedelmeskednie, nem pedig neki. Nyilvános panaszával vagy
vádjával ellenszegül az elkövető akaratának, amely elhallgattatni és elszigetelni akarja öt. és
lehetővé teszi saját magának, hogy szövetségesekre leljen. Amikor mások is tanúságot tesznek a
túlélő vallomása és a bűncselekmény megtörténte mellett, az igazságtétel felelőssége megoszlik. A
túlélő kezd úgy tekinteni a jog oldalán vívott harcára, mint egy nagyobb harc részére,amivel
nemcsak önmagán, hanem másokon is segít. Sharon Simoné és három lánytestvére például
kártérítési pert indított apjuk ellen incesztus bűncselekménye címén. Az alábbiakban Simoné arról
beszél, milyen közösséget érzett egy másik gyerekáldozattal, ami végül is cselekvésre indította őt:
Az újságban olvastam erről az esetről. Egy férfi beismerte, hogy két ízben is megerőszakolt egy
kislányt. A kislányt elvitték az ítélethirdetésre, mert a pszichológusa szerint jót tett volna neki, ha
látja, ahogy támadóját bilincsben elvezetik - ha látja, hogy a bűncselekményekért büntetés jár.
Ehelyett a bíró engedélyezte a férfi jelleme mellett kiálló tanúk meghallgatását. Sót, kijelentette,
hogy a teremben nem egy áldozat van, hanem kettő. Ez hatalmas igazságtalanság volt; úgy éreztem,
bele fogok örülni. [...] Nekem ez volt a fordulópont - a dühöm és a meggyőződésem, hogy az
elkövetőt felelősségre kell vonni. Ekkor döbbentem rá, hogy ez milyen fontos. Nem csak vallomást
akartam tenni, felelősségre akartam vonni azt az embert. Meg akartam tömi a tagadást és a tettetést.
Ezért úgy döntöttem, akkor is csatlakozni fogok az apám elleni perhez. Megteszem ezért a
kislányért. Megteszem a testvéreimért. És azt hiszem, egy hang azt súgta belül: „És magadért is
meg kell tenned."^23
Az értelmes társadalmi cselekvésben való részvétele tudatában a túlélő hatalmi pozícióból indulhat
az elkövető elleni jogi harcba. Akár a magánjellegű családi konfrontációknál, a túlélőnek ilyenkor is
erőt ad az a tudat, hogy képes a nyilvánosság elé lépni és a következményektől való félelem nélkül
kimondani az igazságot. Tudja, hogy az elkövető az igazságtól retteg a legjobban. Nagy elégtétel,
hogy mind önmaga, mind mások érdekében képes a nyilvános hatalomgyakorlásra. Buel így írja le
a győzelemérzést, amelyet a bántalmazott nők jogaiért végzett munkája során érez: „Imádom a
tárgyalótermeket. Van bennük valami, amitől mindig elönt az adrenalin. Csodálatos érzés, hogy
ismerem a jogot, hogy törődöm azzal a nővel, és hogy abszolút biztos vagyok a tényekben.