Csodálatos érzés, hogy egyszerűen csak besétálok a tárgyalóterembe, és a bírónak meg kell
hallgatnia. Ez az, amit már tizennégy éve csinálni akarok: kényszeríteni a rendszert, hogy tisztelettel
bánjon a nőkkel. Rákényszeríteni a rendszert, amely annyi nőt [...] alázott meg, hogy nekünk
dolgozzon. És úgy kényszeríteni, hogy közben magam nem lettem gonosz és korrupt. Betartani a
szabályaikat, de mégis magam mellé állítani a rendszert: ez a hatalom."^24
252
A nyilvánosság előtt fellépd túlélőnek tisztában kell lennie azzal, hogy vannak csaták, amelyeket
lehetetlen megnyerni. Ha ezt megérti, személyes harca egy nagyobb, folytonos harc részévé válik,
amelynek célja, hogy törvényességgel megrendszabályozza a hatalommal bírók zsarnoki Önkényét.
Néha a túlélő csak e részvétel tudatából meríthet erőt. A szövetség érzése, amelyen a támogató,
ügyében hívő emberekkel osztozik, még vereség esetén is vigaszt nyújthat számára. Egy
nemierőszak-túlélő a feljelentés és a bírósági tárgyalás hasznáról beszél: „Az egyik szomszédom
erőszakolt meg. Azzal az Ürüggyel jutott be a lakásomba, hogy segíteni jött. Feljelentettem, és
mindkét tárgyalásra elmentem. Volt egy pszichológusnő, akivel beszélni tudtam az erőszakról. Az
ügyészek is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Mindenki hitt nekem. Az első tárgyaláson az
esküdtszék döntésképtelen volt, másodszorra pedig felmentették a férfit. Csalódtam az ítéletben, de
semmit sem tehettem. Viszont nem tette tönkre az életemet. A tárgyalás katartikus élmény volt.
Mindent megtettem, hogy megvédjem magam, és kiállják az igazamért, ezért nem keseredtem
meg."^25
A nyilvános harcot választó túlélőnek nem szabad azzal áltatnia magát, hogy biztosan nyerni fog.
Erősen hinnie kell, hogy már az elkövető akaratával való szembeszegülés is győzelmet jelent a
trauma egyik legbénítóbb következménye felett: megmutatta az elkövetőnek, hogy nem fogja
rettegésben tartani és irányítani, és leleplezte bűnét az emberek előtt. A túlélő gyógyulásának alapja
nem az az illúzió, hogy győzedelmeskedett az emberi gonoszság felett, hanem az a felismerés, hogy
a gonoszság mégsem tudta végleg legyőzni, és a remény, hogy a világban még mindig van gyógyító
szeretet.
252
A trauma feloldása
A trauma feloldása sosem teljes, hisz a gyógyulásnak soha nincs vége. A trauma a túlélő egész
élete során érezteti hatását. A túlélő fejlődésének újabb mérföldkövéhez érve a gyógyulás előző
szintjein már megoldott problémák ismét felszínre kerülhetnek. Egy házasság vagy válás, egy
gyerekszületés vagy valamely családtag halála, egy betegség vagy nyugdíjba vonulás gyakran a
traumás emlékek ismételt felmerüléséhez vezet. A második világháborúban harcolt katonák és az
utána külföldre menekült emberek például az öregség veszteségeivel szembesülve gyakran
tapasztalják poszttraumás tüneteik újraéledését.^26
A gyerekkorában bántalmazott túlélőt, aki már eléggé feloldotta az öt ért traumát ahhoz, hogy
dolgozni ét szeretni tudjon, amikor megházasodik, megszületik első gyereke, vagy gyereke annyi
idős lesz, amennyi ö volt az egykori bántalmazás kezdetekor, újból kínozni kezdhetik régi tünetei.
Az alábbi, gyerekkorában súlyosan bántalmazott nő, aki több évvel sikeres pszichoterápiáját
követően újra pszichológushoz kezdett járni, felidézi, miként tértek vissza tünetei, amikor kisfia
elérte a dackorszakot: „Addig nem volt semmi gond, amíg a kicsi el nem érte azt a »bizonyos«
kétéves kort Igazán jó természetű kisbaba volt, de akkor egyik napról a másikra rettenetesen
fárasztani kezdett. Nem tudtam mit kezdeni a dührohamaival. Néha szerettem volna addig verni,
amíg abba nem hagyja az ordítást Szinte láttam, ahogy egy párnát szorítok az arcára, és addig
nyomom, amíg abba nem hagyja a rugdalózást. Most már tudom, mit tett velem az anyám. És
tudom, hogy mit tehettem volna a saját gyerekemmel, ha nem kapok segítséget**^7
blacktrush
(BlackTrush)
#1