Judith Lewis Herman - Trauma és gyogyulas

Az újabb fejlemények közül a legizgalmasabbak a poszttraumatikus stresszbetegség biológiai
aspektusaival kapcsolatos, erősen technikai vonatkozású laboratóriumi vizsgálatokból erednek. E
vizsgálatokból nyilvánvalóvá vált, hogy a traumának való kitettség tartós endokrin, vegetatív és
központi idegrendszeri elváltozásokat hozhat létre.^8 Az újabb kutatási irányzatok a stresszhormon-
szabályozás komplex változásainak körvonalazásához vezettek,^9 valamint kimutatták, hogy az agy
specifikus területeinek funkciója és szerkezete is módosul. A változásokban különösen az amygdala
és a hippocampus bizonyult érintettnek, azok az agyi struktúrák, amelyek funkciója a félelem
Összekapcsolása az emlékezettel.
A biológiai, klinikai és szociológiai vizsgálatok továbbra is a disszociáció lenyűgöző jelenségére
hívják fel a figyelmet. Világossá vált, hogy - amint száz évvel ezelőtt már Janet is megfigyelte - a
traumatikus stresszbetegségek gyökere a disszociáció. A katasztrófák, terrortámadások és háborús
harcok túlélőinek számos vizsgálatából kiderült, hogy a legnagyobb valószínűséggel azoknál a
személyeknél alakul ki tartós PTSD, akik a traumatikus esemény alatt disszociatfv állapotba
kerülnek."
281
Korábban számos klinikus (köztük jómagam is) az elme és a test szétválasztásának képességét a
bénító félelem elleni kíméletes védekező mechanizmusnak, sőt kreatív, adaptív pszichológiai
védekező funkciónak tekintette. Ma már úgy tűnik, a disszociációnak ezt a meglehetősen jóindulatú
felfogását újra kell értékelni. Jóllehet a disszociáció egyfajta mentális menekülési mód egy olyan
pillanatban, amikor másfajta menekülésre nincs lehetőség, a rettegéstől való efféle pillanatnyi
megszabadulás túl nagy árat követelhet.
A disszociáció kóroki szerepét alátámasztó további bizonyítékok azokból a széles körű klinikai és
tereptanulmányokból származnak, amelyeket az Amerikai Pszichiátriai Társaság a traumatizált
embereket vizsgáló kiemelt kutatásként indított. E vizsgálat során a kutatók arra az eredményre
jutottak, hogy a disszociatív tünetekről beszámoló személyek nagy valószínűséggel jeleztek olyan
tartós testi tüneteket, amelyekre nem találtak orvosi okot. Ugyanezek a személyek gyakran
folyamodtak öndestruktív cselekedetekhez, amelyek saját testük ellen irányultak.^12 E vizsgálatok
eredményei megerősítik az évszázados felismerést, amely szerint a traumatizált emberek a
testükben élik újra a rettegés pillanatait, amelyeket szavakkal képtelenek leírni. Úgy tűnik, az erős
szenzoros és emocionális élmények a disszociáció mechanizmusa által leválnak a nyelv és az
emlékezet társas szférájáról - e belső mechanizmus hallgattatja el a megfélemlített embert.^13
Ujabban laboratóriumi vizsgálatokban kezdték megfejteni a disszociáció neurobiológiáját. Egy
elegáns kísérlet például demonstrálta, hogy a disszociációhoz hasonló mentális állapot normál
emberi alanyok esetében farmakológiai eszközökkel is kiváltható. Ezt a hatást ketamin (a glutamát
nevű neurotranszmitter hatását a központi idegrendszerben antagonizáló vegyület) alkalmazásával
érték el. A traumatizált emberekkel ellentétben a ketamin-kezelésben részesültek egyáltalán nem
számoltak be szubjektív félelemérzésről. Ugyanakkor tapasztalták a figyelem, az észlelés és az
emlékezet olyan jellegzetes disszociatív változásait, mint a fájdalomra való érzéketlenség, az idő
lassúbbodása, deperszonalizáció, derealizáció és amnézia.'^4 Ismereteink szerint a ketamin a nagy
kérgi neuronok aktivitásának gátlása által fejti ki hatását. Ezek a neuronok képezik az asszociatív
pályák komplex hálózatát, amely pályák az emlékezet, a nyelv, az absztrakt gondolkodás és a társas
kommunikáció funkcióiért felelős agyi területeket kötik össze. E pályák időleges inaktiválásával a
disszociatív állapot kísérletileg reprodukálható.
Az új eredmények nyomán a disszociáció, amely eredetileg a klinikai megfigyelések alapján
kialakított leíró szakkifejezés volt. egy speciális neurobiológiai jelenség leírására is szolgáló pontos
szakszóvá válhat. További vizsgálatokra van szükség annak eldöntéséhez, hogy vajon a rettegés
hasonló mechanizmus által teszi-e működésképtelenné az agykéreg asszociatív pályáit. A PTSD-