Amikor az ilyesfajta érvek évekkel ezelőtt megjelentek, számomra szinte komikusan
valószínűtlennek tűntek, és azt hittem, az emberek tudni fogják, hogy ezek előítéletek. A
nőmozgalomnak addigra már húsz évébe került, hogy felszámolja azt a hiedelmet, hogy a nők és a
gyerekek hazudoznak, fantáziálnak és kitalált történetekkel állnak elő a szexuális erőszakról. Ha
sikerült valamilyen alapelvet lefektetni, az minden bizonnyal az volt, hogy az áldozatok képesek
saját élményeikről tanúskodni. Mégis, híres személyiségek újra meg újra azzal a kijelentéssel állnak
elő, hogy az áldozatok túlságosan gyengék vagy buták ahhoz, hogy ismerjék saját elméjüket Nem
történt ez már meg velünk? Feltétlenül újra meg kellett történnie?
Úgy tűnik, valóban megtörtént. A járványszerűen. terjedő hamis vádak elmélete kedvező
fogadtatásra tatált a médiában és bizonyos tudományos körökben. A „boszorkányüldözésről" szóló
híresztelések irracionális.
290
bosszúálló nők tömegeire utaltak, akik megkülönböztetés nélkül rágalmaznak ártatlanokat. A
gyerekkori visszaélések túlélői és támogató terapeuta ik által folytatott „gyógyulási mozgalom"
(recovery movement) különösen erős ellenségesség és gúny céltáblája lett.^23 A sajtó szemlátomást
elunta az áldozatokról szóló hírek ismertetését, és sokkal lelkesebben áll a hamis vádakra hivatkozó
elkövetők mellé.^2 '^1
Az áldozatok és terapeuták szavahihetőségének megkérdőjelezése a bírósági tárgyalásokat sem
hagyta érintetlenül.^23 Számos felkavaró esetben tagadták meg felnőtt nőktől a vallomástétel
lehetőségét arra való hivatkozással, hogy a pszichoterápia esetleg megzavarta a gondolkodásukat.^26
Az egyik közfigyelmet kapott esetben egy lánya által incesztussal vádolt apa kártérítési pert nyert
annak ellenére, hogy a bíróság nem tudta eldönteni, valós volt-e a vád vagy hamis. Ám nem a vádat
felhozó lányt ítélték el apja rágalmazása miatt. Az esküdtek a lány pszichológusait tartották
felelősnek azért, hogy megerősítették a lányt a gyerekkori szexuális erőszak elszenvedésének
hitében, és segítették emlékei felidézésében. A fiatal nő pszichológusai védelmében tett vallomása
során azt hangoztatta, hogy egyedül ö a felelős az emlékeiért. „Úgy tűnik, az apám nem érti, miről
van szó" - mondta a lány a meghallgatás során. - „Én vagyok az, aki azt állítom, hogy visszaélt
velem"^27. A bíróság a tanúvallomást elvetette. Az áldozat ismét láthatatlan maradt.
Ez a per tudatosította a pszichológusokban, hogy a túlélők meghallgatása kockázatos és veszélyes
lehet. A pszichoterápia elleni támadás hátterében, úgy vélem, az a felismerés áll, hogy a
tanúságtételnek bármilyen emberi kapcsolaton belül potenciális hatalma van. A pszichológus
rendelője az emlékezésnek szemelt hely. Ezen a helyen a túlélőknek szabadságában áll megtudni és
elmondani történetüket. Ám még a múltbeli erőszak legszemélyesebb és legbizalmasabb kimondása
is fokozza annak valószínűségét, hogy a tények előbb-utóbb nyilvánosságra kerülnek. És éppen a
nyilvános kimondás az, amit az elkövetők elszántan igyekeznek megakadályozni. Miként a
nyíltabban politikai természetű bűnök esetében, az elkövetők kitartóan küzdeni fognak, hogy vétkük
láthatatlan, kimondatlan és elfeledett maradjon.
A trauma dialektikája ismét újrajátssza önmagát.^28 Érdemes felidéznünk, hogy nem ez az első eset a
történelemben, amikor a trauma túlélőit meghallgató embereket megpróbáltatások érik. És még csak
nem is az utolsó. Az elmúlt néhány évben számos klinikus kényszerült ugyanazokkal a zaklatási és
megfélemlítés! technikákkal megküzdeni, amelyekkel a nők, a gyerekek és más elnyomott
csoportok civil szószólói már régóta szembesülnek. Nekünk, kívülállóknak is magunkba keltett
tekintenünk, hogy megtaláljuk önmagunkban annak a bátorságnak egy kis részét, amit az erőszak
áldozatainak nap mint nap tanúsítaniuk kell.
A támadás egyes formái nyilvánvalóan ostobák, sokuk pedig egyenesen visszataszító. Bár e
támadások ijesztőek, kimondatlanul is a gyógyító kapcsolat hatalmának elismerését hordozzák.
blacktrush
(BlackTrush)
#1