A háború traumás neurózisai
A PSZICHÉS TRAUMA VALÓSÁGÁT az első világháború katasztrófája kényszerítette újra a
köztudatba. Az elhúzódó állóháborúban négy év leforgása alatt több mint nyolcmillió ember halt
meg. Mire a mészárlás véget ért, négy európai birodalom omlott össze, és a nyugati civilizáció sok
örökérvényűnek tartott alapigazsága megrendült.
A számos háborús veszteség egyike a férfiúi becsület és a dicsőség illúziójának elveszítése volt. Az
állóháború végeláthatatlan borzalmait átélő férfiak megdöbbentő arányban kezdtek összeomlani. A
katonákat tehetetlenségre kárhoztatták, nap mint nap a megsemmisülés fenyegette őket, végig
kellett nézniük, ahogy bajtársaikat megcsonkítják és legyilkolják, és a legcsekélyebb reményük sem
volt a szabadulásra. E körülmények között sok katona kezdett úgy viselkedni, mint a hisztériás nők.
Sokan sikoltoztak és vigasztalhatatlant zokogtak. Mások egyszerűen megdermedtek és nem voltak
képesek mozogni. Megint mások megnémultak és semmire sem reagáltak. Voltak, akik elveszítették
emlékezetüket és képtelenek voltak érezni. A pszichiátriai esetek száma lassan úgy megnőtt, hogy a
betegek elhelyezésére további kórházakat kellett kisajátítani. Egyes becslések szerint az
idegösszeomlásban szenvedő katonák a brit háborús sérültek 40 százalékát tették ki. A katonai
vezetés mindent elkövetett, hogy a pszichiátriai sérülésekről szóló beszámolók ne kerülhessenek
napvilágra, mivel nagymértékben demoralizálták volna a közvéleményt.^43
Az idegösszeomlás tüneteit eleinte fizikai okoknak tudták be. Az első eseteket vizsgáló
pszichológusok egyike, az angol Charles Myers a tüneteket annak tulajdonította, hogy a katonák a
gránátrobbanások következtében agyrázkódást szenvedtek, és a kialakuló idegrendszeri betegséget
„gránátsokknak" nevezte el.^44
35
Ez az elnevezés aztán meg is ragadt, bér hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tünetek olyan katonáknál
is jelentkeznek, akiket semmilyen külső, fizikai trauma nem ért. A katonai pszichiátereknek lassan
el kellett ismerniük, hogy a gránátsokk tüneteit pszichés trauma okozza. Kiderült, hogy maga az
erőszakos halállal való állandó szembesülés érzelmi stresszé is elég ahhoz, hogy a férfiakból a
hisztériához hasonló neurotikus tünetegyüttest váltson ki.
Amikor a harctéri neurózis létét már nem tagadhatták tovább, a téma körül kialakuló orvosi vita -
akár néhány évtizeddel korábban a hisztéria esetében - a páciens jellemére összpontosult. A
hagyományos értékek szószólói úgy vélték, hogy egy normális katona a háborúban dicsőséget
szerez, nem mutat érzelmeket, és egyáltalán nem adja meg magát a rettegésnek. A traumás
neurózisban szenvedő katona jobb esetben alkatilag alacsonyabbrendü ember, rosszabb esetben
pedig gyáva és szimuláns. A korabeli publikáló orvosok írásaikban „erkölcsi nyomorékoknak"
nevezték e pácienseket^43 Egyes katonai vezetők úgy vélték, hogy az ilyen férfiak nem érdemlik
meg, hogy betegnek tekintsék őket, és orvosi kezelés helyett inkább hadbíróság elé kell állítani vagy
érdemtelenségükre való hivatkozással le kell szerelni őket.
E hagyományos nézet legismertebb képviselője Lewis Yealland brit pszichiáter volt. Hysterical
Disorders of Warfare (Háborús hisztériás zavarok) című, 1918-ban megjelent értekezésében
megszégyenítésen, fenyegetésen és büntetésen alapuló kezelési módszert javasolt. Az olyan
hisztériás tüneteket, mint a rmittzmus, a szenzoros kiesés és a motoros bénulás, elektrosokkal
kezelték. A pácienseket szigorúan bírálták lustaságukért és gyávaságukért. Azokat, akik a
„negativizmust, e visszataszító ellenséget" jelenítették meg, hadbírósággal fenyegették. Yealland
beszámol egy mutista páciense kezeléséről, akit egy székhez szíjazott, és ismétlődően elektrosokkot
mért a torkára. A kezelést megszakítás nélkül, több órán át folytatta, amíg a páciens meg nem
szólalt. Az elektrosokk közben Yealland intette páciensét, hogy „ne feledje, úgy kell viselkednie,