Guido Tonelli - Idő

elmélet lehetővé tenné az alapvető kölcsönhatások egységben
történő összekapcsolását, valamint a kvantummechanika és az
általános relativitáselmélet egyesítését, feltéve, hogy nagy
számban tételezünk fel extra térdimenziókat. Ezek az új
szabadságfokok csak a világegyetem életének legelső
pillanataiban lettek volna elérhetőek, amikor elképesztő
energiák működtek; a bennünket körülvevő hideg és öreg
világban olyan kis dimenziókba vannak bezárva, hogy még a
Nagy Hadronütköztetőben előidézett kollíziókkal sem lehetne
felszabadítani őket.
A húrelméletet elsőként egy kiváló olasz elméleti fizikus,
Gabriele Veneziano vetette fel a hatvanas évek végén, aki
akkoriban a CERN-ben dolgozott. Edward Witten amerikai
fizikust és matematikust, a Princetoni Egyetem tanárát viszont
több, a legátfogóbbnak és legígéretesebbnek számító modell
atyjának is tartják: ilyen a szuperhúrelmélet és az M-elmélet,
amely további általánosítása ugyanennek a megközelítésnek.
A másik területen, a hurok-kvantumgravitációban a
kiindulópont egészen más. A figyelem nem annyira az anyag
összetételére irányul, mint inkább annak a helyszínnek a
jellemzőire, amelyben az anyag megmutatkozik, azaz magára a
téridőre. Az Einstein által feltételezett szabályos szerkezet
finoman szemcsés rendszerré válik. A nagyon kis
dimenziókban megfigyelt tér már nem az a kontinuum lenne –
ahogy eddig tűnt számunkra –, hanem apró szemcsék,
úgynevezett hurkok vagy gyűrűk diszkrét szövedéke. Ebből a
hipotézisből kiindulva a gravitáció kvantálása természetes