Gabriel García Márquez - Száz év magány

az ebédlőbe egy faggyúval megkent disznót, amely feldöntötte Fernandát - de senki sem bánta
a felfordulást, mert a ház az egészség vulkánjától rengett. Aureliano Buendía ezredes, aki
eleinte bizalmatlanul fogadta őket, és némelyiküknek még a származását is kétségbe vonta, jót
mulatott a bolondozásaikon, és mielőtt elmentek, mindegyiküknek adott egy aranyhalat
ajándékba. Még az emberkerülő Második José Arcadio is meghívta őket egy teljes estét
betöltő kakasviadalra, amely majdnem tragédiába fulladt, mert az Aurelianók többsége alapos
szakértelemmel rendelkezett, s egy szempillantás alatt leleplezte Antonio Isabel atya kisded
játékait. Második Aureliano, felismerve a féktelen duhajkodási lehetőségeket, amiket e népes
rokonság nyújthat, azt szerette volna, ha mindnyájan ott maradnak, és beállnak hozzá
dolgozni. De csak egyikük állt kötélnek: Aureliano Triste, egy szép szál mulatt, aki nagyapja
vállalkozó kedvét és felfedező hajlamát örökölte, s miután a fél világon szerencsét próbált
már, mindegy volt neki, hogy hol üti fel a sátorfáját. A többiek, bár még mind nőtlenek
voltak, már meglelték helyüket a világban. Serény iparosok, békés, otthonülő emberek voltak
valamennyien. Hamvazószerdán, mielőtt újból szétszéledtek volna a partvidékre, Amaranta
rávette őket, hogy öltözzenek ünneplőbe, menjenek el vele a templomba. Nem annyira
áhítatból, mint inkább mulatságból követték Amarantát az áldoztató rácsig, ahol Antonio
Isabel atya hamuval keresztet rajzolt a homlokukra. A templomból hazatérve, a legkisebb
fivér le akarta tisztítani a homlokát, s ekkor vette észre, hogy a folt, akárcsak a bátyjai
homlokán, letörölhetetlen. Megpróbálták szappannal és vízzel, földdel és szalmacsutakkal,
majd habkővel és lúggal, de nem tudták eltüntetni a keresztet. Pedig Amaranta és a többiek,
akik a misén voltak, könnyen le tudták törölni. - Jobb is - mondta Ursula búcsúzóul, ezentúl
legalább mindenki rátok ismer. - Egy csapatban indultak útnak, élükön zenészekkel,
petárdákat durrogtatva, és a falu népében semmi kétség nem maradt az iránt, hogy a Buendíák
törzsének hosszú évszázadokra el van vetve a magja. Aureliano Triste, homlokán a
hamukereszttel, a falu határában felépítette a jéggyárat, amelyet José Arcadio Buendía annak
idején feltalálói delíriumaiban megálmodott.
Aureliano Triste, néhány hónappal a megérkezése után, amikor már mindenki ismerte és
becsülte, házat keresett, hogy odahozhassa az anyját és hajadon nővérét, aki nem az ezredes
lánya volt, és szemébe ötlött az a roskatag épület, amely a tér egyik sarkán, látszólag
elhagyatva állt. Kérdezősködni kezdett, hogy kié a ház. Valaki azt mondta, hogy gazdátlan, s
régebben egy magányos özvegyasszony élt benne, aki földdel és a falakról lekapart mésszel
táplálkozott, élete utolsó éveiben mindössze kétszer látták az utcán, apró művirágokkal
díszített kalapban és óezüst színű cipőben átment a tér túlsó oldalán levő postára, hogy levelet
küldjön a püspöknek. Azt is elmondták, hogy egy szívtelen cseléd volt az egyetlen társa, aki
minden kutyát, macskát és a házba tévedő egyéb állatot elpusztított, tetemüket pedig az utca
közepére hajította, hogy rothadásuk bűzével ingerelje a falut. S mivel a napfény az utolsó állat
kiszáradt bőrét is réges-rég összeaszalta, mindenki biztos volt benne, hogy a ház úrnője
cselédjével együtt még jóval a háborúk vége előtt meghalt, s a ház is csak azért áll még
mindig, mert az előző években nem volt kemény tél, se pusztító orkán. A rozsdától
szétmállott forgópántok, a kapuk, amelyeket csak a pókhálókötegek tartottak valamelyest
össze, a nedvességtől bedagadt ablakok, a gyomtól és vadvirágoktól feltöredező, repedezett
kövezet, amelynek réseiben gyíkok és mindenféle rovarok tanyáztak, mind azt a feltevést
látszottak igazolni, hogy legalább fél évszázada nem járt ott élő ember. A vállalkozó szellemű
Aureliano Tristének nem sok bizonyíték kellett, hogy a tettek mezejére lépjen. Vállával
belökte a főkaput, mire a szúette faalkotmány zajtalanul összeomlott, termeszfészkek
szétporladt földjének néma kataklizmájában. Aureliano Triste megállt a küszöbön, és várta,
hogy elüljön a porfelhő, majd a nagy szoba közepén megpillantotta a roskatag özvegyet múlt
századbeli ruhájában; kopasz fején néhány sárga hajszál libegett, még mindig szép, nagy
szemében a remény legutolsó csillagai is kihunytak, arcbőrét kiszikkasztotta az aszályos
magány. Aureliano Triste, megreszketve e túlvilági látványtól, alig vette észre, hogy az