pusztító ereje épségben megmaradt. Annyi tányért tört el, olykor hozzájuk sem érve, hogy
Fernanda jobbnak látta, ha sürgősen óntányérokat vesz neki, mielőtt még a drága étkészlet
utolsó maradványaival is végezne; de Aureliano Centeno kezében a masszív fémtányérok is
hamarosan kicsorbultak és meggörbültek. Gyógyíthatatlan képessége mellett, amely őt magát
is kétségbe ejtette, olyan szívélyesség áradt belőle, hogy mindenkiben rögtön bizalmat keltett,
és rendkívül munkabíró volt. Rövidesen úgy fellendítette a jéggyártást, hogy a helybeli piac
már szűknek bizonyult, és Aureliano Tristének azon kellett törnie a fejét, miképpen
terjeszthetné ki az üzletet a lápvidék többi falujára is. Ekkor ötlött fel benne a döntő lépés:
korszerűsíti a gyárát, s egyúttal a falut is összeköti a külvilággal.
- Ide kell hozni a vasutat - jelentette ki.
Ekkor hangzott el először Macondóban az a szó, hogy vasút. A vázlatot szemlélve, amelyet
Aureliano Triste az asztalra rajzolt, s amely a José Arcadio Buendía napsugár-háborús terveit
illusztráló ábrák közvetlen leszármazottja volt, Ursula igazolva látta azt a benyomását, hogy
az idő körben forog. De Aureliano Triste nagyapjával ellentétben nem szenvedett
álmatlanságban, nem vesztette el az étvágyát, és senkit sem gyötört búskomorsági rohamaival,
hanem a leghajmeresztőbb tervekről is úgy beszélt, mintha nyomban meg lehetne őket
valósítani, józanul kiszámította a költségeket és a határidőket, és időközi csüggedések nélkül
véghez is vitte, amit akart. Második Aureliano viszont egyvalamiben nyilvánvalóan a
dédapjára ütött, nem pedig Aureliano Buendía ezredesre: képtelen volt tanulni a leckéből;
éppoly könnyelműen adta oda a pénzt a vasútra, mint annak idején a fivére képtelen hajózási
társaságára. Aureliano Triste áttanulmányozta a kalendáriumot, és a következő szerdán útra
kelt, hogy az esőzés végére visszatérhessen. Aztán hírét sem hallották. Aureliano Centeno,
akinek a gyár fellendülése szárnyakat adott, immár azzal kísérletezett, hogy víz helyett
gyümölcsléből állítsa elő a jeget, s így öntudatlanul és akaratlanul ráhibázott a fagylaltkészítés
alapelvére: tudniillik szerette volna változatosabbá tenni a gyártást, miután a gyárat már a
saját tulajdonának tekintette, hiszen véget ért az esőzés, és elmúlt a nyár, de a bátyja még
mindig nem adott hírt magáról. A következő tél elején egy asszony, aki a nap legforróbb
órájában ruhát mosott a folyónál, ijesztő állapotban, feldúltan sikoltozva szaladt be a falu
főutcájára. - Ott jön - nyögte ki nagy nehezen - valami rémség; egy füstölgő konyha, és egy falut húz
maga után.
E pillanatban szörnyű, fül repesztő fütyülés és iszonyú zihálás remegtette meg Macondót.
Az előző hetekben látták ugyan a talpfákat és a sínek lefektetésével foglalatoskodó
emberrajokat, de ügyet sem vetettek rájuk, mert azt hitték, ismét a cigányok bukkantak fel
valami újabb huncutsággal, hogy sípok és dobok évszázados és elcsépelt zenebonája mellett
hirdessék az isten tudja, miféle jeruzsálemi vagy matuzsálemi balzsamok bűverejét. De
amikor magukhoz tértek a döbbenetből, amit a füttyök és pöfögések idéztek elő, Macondo
összes lakói az utcára tódultak, és megpillantották a lokomotívról integető Aureliano Tristét,
és megigézve nézték a felvirágozott vonatot, amint legelőször befut, mindjárt nyolchónapos
késéssel. Az ártatlan, sárga vonatot, amely aztán annyi kétséget és bizonyosságot, annyi
örömet és balszerencsét, annyi változást, nyomorúságot és keservet hozott Macondóba.