Gabriel García Márquez - Száz év magány

Annyi temérdek és csodálatosnál csodálatosabb találmány káprázatában Macondo népe azt
sem tudta, hogy hol kezdje az álmélkodást. Éjszakákon át bámulták a halovány
villanykörtéket, s csak nagy nehezen, hosszú idő múlva tudták megszokni az idegtépázóan
lüktető generátort, melyet Aureliano Triste hozott a második vonattal. A mozgóképek, amiket
don Bruno Crespi, az időközben meggazdagodott kereskedő vetített az oroszlánfej-pénztáros
színházban, nagy felháborodást keltettek, mert az egyik film főszereplője, miután meghalt,
eltemették, és balsorsát keservesen megsiratták, eleven arabként bukkant fel a következő
filmben. A közönség, amely két centavót fizetett, hogy a szereplők viszontagságaiban
osztozzon, nem tűrte ezt a példátlan tréfát, és összetörte a székeket. A polgármester don
Bruno Crespi kérésére kiáltványban tette közzé, hogy a mozi csupán illúziógép, és nem méltó
a közönség túláradó szenvedélyeire. A kiábrándító magyarázat hallatán sokan azt hitték, hogy
egy újabb látványos cigányhuncutságnak estek áldozatul, ezért jobbnak látták, ha többé a
lábukat se teszik be a moziba: elég nekik a maguk baja, minek sirassák az ilyen képzeletbeli
lények kitalált nyavalyáit. Hasonló sorsra jutottak a fonográfok is, melyeket a vidám francia
matrónák hoztak az ósdi verklik helyébe, és amelyek egy ideig súlyosan sértették a helybeli
zenekar érdekeit. Az új masina eleinte megszaporította a tiltott utca klienseit, s akadtak tisztes
hölgyek is, akik parasztgúnyába bújtak, hogy közelről megszemlélhessék az újdonságot; de
aztán addig szemlélték, és olyan közelről, hogy igen hamar belátták: a fonográf nem
varázsmalom, mint az emberek hitték és a matrónák állítják, hanem közönséges gépi trükk,
amit nem lehet egy napon említeni a megindító, emberi és köznapi életigazságokat kifejező
zenekarokkal. A kiábrándulás olyan súlyos volt, hogy amikor az egyre népszerűbb masina
már egyetlen házból sem hiányzott, akkor sem a felnőttek mulatságára tartották, hanem azért,
hogy a gyerekeknek legyen mit kibelezniük. Mégis, amikor a vasútállomáson az egyik
macondóinak alkalma adódott a maga kézzelfogható valóságában kipróbálni a telefont, amit a
tekerője miatt a gramofon kezdetleges változatának tekintettek, még a leghitetlenebbek is
meginogtak. Úgy látszik, Isten próbára akarta tenni Macondo lakosainak
álmélkodóképességét, s addig penderítgette őket ujjongás és csüggedés, kétség és
megvilágosodás között, hogy végül már senki sem tudhatta biztosan, hol kezdődik és hol ér
véget a valóság. A való tények és a délibábok kusza egyvelege görcsös nyugtalansággal
töltötte el José Arcadio Buendía árnyát a gesztenyefa alatt, és arra késztette, hogy fényes
nappal is ide-oda bolyongjon a házban. Amióta hivatalosan felavatták a vasutat, s minden
szerdán tizenegykor befutott a vonat, és felépült a kezdetleges indóház íróasztallal, telefonnal
meg egy kis jegykiadó-ablakkal, Macondo utcáin idegen férfiak és nők tűntek fel, akik úgy
viselkedtek, mintha közönséges járókelők volnának, de valójában cirkuszi mutatványosoknak
látszottak. Egy olyan faluban, amely a cigányoknak már jócskán megfizette az iskolapénzt,
nem várt nagy jövő a vándorkereskedelem e kötéltáncosaira, akik egyforma svádával
kínálgatták sípoló fazekaikat meg a napi étrendet, amitől a hetedik napon feltétlenül üdvözül a
lélek; de azért a sok rábeszéléssel kifáraszthatóbbak és az örök balekok így is bámulatos
hasznot biztosítottak. E csepűrágó népség közepette, a szerdák egyikén, lovaglónadrágban és
lábszárvédőben, parafa sisakban, acélkeretes szemüveggel Macondóba érkezett és a Buendía-
házban ebédelt a topázszemű, sima bőrű, köpcös és mosolygós Mr. Herbert.
Az asztalnál ügyet sem vetettek rá, amíg az első fürt banán el nem fogyott. Második
Aureliano véletlenül akadt össze vele, amint tört spanyolsággal éppen azon méltatlankodott,
hogy a Hotel de Jacobban nem lehet szobát kapni; erre hazavitte, mint annyi más idegent. Mr.
Herbert léggömbös volt, a fél világot bejárta, és remekül keresett, de Macondóban senkit sem
sikerült felemelkedésre bírnia, mert az új találmányt gyenge utánzatnak tartották, miután
látták és kipróbálták a cigányok repülő gyékényeit. Így hát Mr. Herbert a legközelebbi
vonattal távozni készült. Amikor az asztalra került a tigriscsíkos banánfürt, amely ebéd alatt