fésűkkel, fonja varkocsokba színes szalagokkal, hogy végül is tövig leborotválta, és parókát
csinált belőle a szentek fejére. Egyszerűsítési ösztönében az volt a bámulatos, hogy minél
inkább fittyet hányt a divatnak a kényelem érdekében, és minél kevésbé adott a konvenciókra,
csakis természetes hajlamainak engedve, hihetetlen szépsége annál lázítóbb lett, s a
viselkedése annál kihívóbb. Amikor Aureliano Buendía ezredes fiai legelőször Macondóba
látogattak, Ursulában felötlött, hogy ereikben és a szép dédunoka ereiben ugyanaz a vér
folyik, s újra megborzongatta a rettegés, amit már elfelejtett. - Tartsd nyitva a szemed - óvta a
szép Remediost. - Ezek közül mindegyiktől disznófarkú gyerekeid lesznek. - A szép
Remedios oly kevéssé hallgatott a figyelmeztetésre, hogy férfinadrágba bújt, homokban
hempergett, hogy rúdra mászhasson, és majdnem tragédiába sodorta a tizenhét unokafivért,
akiket megőrjített ez a kibírhatatlan látvány. Ez volt az oka, hogy az éjszakát egyikük sem
töltötte a házban, amikor látogatóba jöttek, s az a négy, aki a faluban maradt, Ursula
kívánságára másutt bérelt szobát. A szép Remedios viszont megpukkadt volna nevettében, ha
értesül erről az óvóintézkedésről. Soha nem tudta meg, amíg e földi világban élt, hogy
megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula
tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. Nagyon is
szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem
kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt
szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta
kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek
tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák
múlva is érződik mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett férfiak, akik a világ
minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat,
mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük. A begóniás tornácon, a
szalonban, a ház bármely részén pontosan meg lehetett állapítani, hogy hol tartózkodott, és
mennyi ideje ment el onnan. Jellegzetes, összetéveszthetetlen nyomot hagyott, amelyet a
háziak egyike sem érzett, mert régóta beleolvadt a mindennapos szagokba, de az idegenek
azonnal megszimatolták. Így csupán ők értették meg, hogy miért halt bele a szerelembe a
testőrség fiatal kapitánya, s miért veszejtette el magát a messzi földről jött lovag. A szép
Remedios, aki mit sem tudott a nyugtalanító légkörről, amelyben mozgott, a belső
földindulásról, ami a léptei nyomán támadt, minden rosszmájúság nélkül bánt a férfiakkal, és
ártatlan játékaival végleg megőrjítette őket. Amikor. aztán Ursula ráparancsolt, hogy a
konyhában egyen Amarantával, távol az idegenek tekintetétől, a szép Remedios föllélegzett,
mert végre felszabadult mindennemű rendszabály alól. Valójában mindegy volt neki, hogy
hol eszik, s a nap melyik órájában, mert csak az étvágya szeszélyeihez igazodott. Néha hajnali
háromkor kelt föl ebédelni, majd átaludta a napot, s hónapokon át élt az időt felforgatva, amíg
valamely véletlen esemény vissza nem zökkentette a megszokott rendbe. Jobb esetben délelőtt
tizenegykor kelt, és két órát is eltöltött a fürdőben anyaszült meztelenül, skorpiókat öldösve,
amíg a mély és hosszú álom után magához nem tért. Aztán egy tökhéjjal meglocsolta magát a
tartály vizéből. Olyan hosszadalmas és aprólékos volt ez a művelet, annyi szertartásos pózból
tevődött össze, hogy aki nem ismerte jól a szép Remediost, azt hihette volna, önnön testének
jogos imádatában merül el. De az ő számára e magányos rítusban semmi érzékiség nem
rejlett: ezzel is csak az időt múlatta, várva, hogy megjöjjön az étvágya. Egy napon, amikor
kezdte magára locsolni a vizet, egy idegen férfi leemelt a tetőről egy cserepet, és a szép
Remedios meztelenségének döbbenetes látványától elállt a lélegzete. A lány a töredezett
cserepeken át meglátta eszelős szemét, és nem szégyenében, hanem ijedtében felkiáltott:
- Vigyázzon! Leesik.
- Csak látni akarom - suttogta az idegen.
- Az más - mondta a lány. - De vigyázzon, mert ezek a cserepek nagyon mállottak.
Az idegen arcára fájdalmas döbbenet ült ki, és látszott, amint ádázul viaskodik első