és fergeteges erővel zúdult az áradat a falura, hogy az első időkben járni sem lehetett az utcán
a bútorok és ládák torlaszaitól, a folytonosan ide-oda szállított gerendáktól, amelyekből házak
épültek minden engedély nélkül, ahol épp hely volt, meg a botrányos pároktól, akik a
mandulafák közt feszítették ki a függőágyukat, és a szúnyogháló alatt szeretkeztek fényes
nappal, mindenki szeme láttára. Csak az Antillák békés négereinek jutott nyugodalmas
lakóhely, egy faluszéli utca cölöpökön álló faházakkal, amelyeknek a küszöbére esténként
kiültek, és zagyva keveréknyelvükön mélabús himnuszokat énekeltek. Macondo rövid idő
alatt akkorát változott, hogy nyolc hónappal Mr. Herbert látogatása után az őslakosoknak kora
hajnalban kellett kelniük, ha ki akarták ismerni magukat a faluban.
- Mi aztán megkaptuk a magunkét - mondogatta Aureliano Buendía ezredes - , pedig nem is
csináltunk egyebet, csak banánt etettünk egy gringóval.
Második Aurelianót viszont boldoggá tette az idegenek lavinája. A házat hamarosan
elárasztották az ismeretlen vendégek, a tivornyázás verhetetlen világbajnokai: muszáj volt
hálóhelyiségeket építeni a patióba, megnagyobbítani az ebédlőt, a régi asztal helyett egy
tizenhat személyeset venni, új étkészlettel és evőeszközökkel, s még így is csak felváltva
ülhettek le az ebédhez. Fernanda kénytelen volt elfojtani a berzenkedését, és királyi módon
látni vendégül a hitványabbnál hitványabb alakokat, akik csizmájukkal összesározták a
tornácot, a kertbe vizeltek, oda terítették a gyékényüket, ahol éppen kedvük támadt
sziesztázni, és vaskos szavaikkal nem kímélték az érzékeny hölgyeket vagy a finnyásabb
urakat. Amarantát úgy megbotránkoztatta a házukat elözönlő csürhe, hogy ismét a konyhában
fogyasztotta el az ételét, mint régen. Aureliano Buendía ezredes, aki tudta, hogy a műhelyébe
lépő látogatók többsége nem a rokonszenv vagy a megbecsülés jeléül keresi fel, hanem
kíváncsiságból, mert egy antik ereklyét, egy múzeumi kövületet akar látni, keresztrúddal
torlaszolta el az ajtaját, és többé nemigen mutatkozott, legfeljebb nagy ritkán, ha kiült az utcai
kapuba. Ursulát viszont még azokban az időkben is, amikor már húzta a lábát, és tapogatózva
botorkált a falak mentén, a vonat érkezésének közeledtére gyerekes öröm töltötte el. -
Süssetek pecsenyét és halat - adta ki a parancsot a négy szakácsnőnek, aki lélekszakadva
sürgött-forgott Irgalmas Szent Zsófia rendíthetetlen irányításával. - Mindenfélét készítsetek -
mondogatta -, mert sosem lehet tudni, hogy mit kívánnak az idegenek. - A vonat a nap
legforróbb órájában érkezett. Amikor eljött az ebéd ideje, éktelen piaci lárma verte fel a házat,
és a verejtékben úszó vendégek, akik a háziaknak még a nevét sem tudták, falkában tódultak
az asztalhoz, hogy a legjobb helyekre ülhessenek, a szakácsnők pedig minduntalan
egymásnak ütköztek a hatalmas leveseslábasokkal, húsosserpenyőkkel, salátástálakkal,
rizsesedényekkel, és soha ki nem ürülő merőkanalaik hordószámra mérték a limonádét. A
nagy felfordulásban Fernandát nem hagyta nyugton az a bosszantó gondolat, hogy sokan
kétszer is ebédelhetnek, és néha kedve lett volna olyan cifrát káromkodni, mint egy
zöldségeskofa, ha egy-egy ügyefogyott vendég a számlát kérte. Több mint egy év telt el Mr.
Herbert látogatása óta, s csak annyit lehetett tudni, hogy a gringók banánnal akarják beültetni
az elvarázsolt vidéket, amelyen José Arcadio Buendía és emberei annak idején a nagy
találmányok felé vezető utat keresve áthatoltak. Ez a hömpölygő lávafolyam meghozta
Aureliano Buendía ezredes két másik fiát a hamukeresztes homlokúak közül, s az a mondat,
amellyel számot adtak jövetelük okáról, talán az összes többiek indítékait is feltárta: - Eljöttünk - mondták - , mert mindenki eljön.
Csak a szép Remedios nem kapta el a banánkórt. Lehorgonyozta magát a gyönyörű
serdülőkorban, a formaságokkal szemben egyre idegenebbül, a rosszmájúság és a gyanakvás
iránt egyre közömbösebben, a maga boldog világának egyszerű valóságában. Nem értette,
miért komplikálják életüket a nők fűzőkkel és alsószoknyákkal; varrt magának egy kanavász
inget, amibe csak belebújt, s végleg elvetette az öltözködés gondját, ugyanakkor pedig
megmaradt az az érzése, hogy pucér, mert az ő felfogása szerint odahaza csakis így illett járni.
Annyit zaklatták, hogy vágja rövidebbre zuhatagként aláhulló és bokáig érő haját, tűzze föl