Gabriel García Márquez - Száz év magány

A legutóbbi évek szédült forgatagában Ursulának csak nagy ritkán jutott ideje José Arcadio
pápai képzésével foglalkozni, s a kisfiút máris sebtében össze kellett pakolni, hogy a
szemináriumba menjen. Meme, a húga, aki Fernanda szigora és Amaranta keserűsége közt
hánykódott, majdnem ezzel egyidőben érte el azt a kort, amikor zárdába akarták küldeni, hogy
az apácák klavikordművésznőt faragjanak belőle. Ursulát súlyos kétségek gyötörték, hogy
hatásosak voltak-e a módszerei, amelyekkel a lanyha pápainas szellemét nemesítgette, de nem
a maga roggyant öregségét okolta érte, és nem is a sötéten gomolygó felhőket, amelyek szinte
teljesen elfedték előle a dolgok körvonalait, hanem valami mást, amit maga sem tudott
pontosan meghatározni, csak homályos képzetei voltak róla: arról, hogy az idő fokozatosan
megvetemedik. - Mostanában nem úgy jönnek az évek, mint azelőtt - mondogatta, érezve,
hogy a mindennapos valóság kiszalad a keze közül. „Régen - gondolta magában - a gyerekek
sokáig növekedtek.“ Elég volt felidéznie, mennyi idő telt el, amíg José Arcadio, az elsőszülött
elment a cigányokkal, aztán amíg visszajött, tarkára festve, mint egy kígyó, és olyan
beszédekkel, mint egy csillagász, és mennyi minden történt a házban, amíg Amaranta és
Arcadio elfelejtette az indiánok nyelvét, és megtanult spanyolul. Vagy hány verőfényes napot
és csillagos éjszakát kellett a szegény José Arcadio Buendíának elviselnie a gesztenyefa alatt,
ő meg, Ursula, hányszor elsiratta Aureliano Buendía ezredest, amíg félholtan haza nem
hozták, alig ötvenévesen, pedig mennyi háború volt, és mennyi könnyet hullajtottak érte.
Hajdanában, amikor egész nap a cukorállatkák készítésével foglalkozott, arra is jutott ideje,
hogy a gyerekek után nézzen, és a szemük fehérjéből kiolvassa, ha egy kanálka ricinusolajra
van szükségük. Most viszont, amikor semmi tennivalója nem akadt, és reggeltől estig csak
téblábolt a csípőjén lovagló José Arcadióval, a leértékelődött idő arra kényszerítette, hogy
mindent félbehagyjon. Az az igazság, hogy még akkor is tiltakozott az öregedés ellen, amikor
már az éveinek számát sem tudta; folyton lábatlankodott, mindenbe beleütötte az orrát, és
agyonzaklatta az idegeneket a kérdezősködésével, hogy a háború alatt nem hagytak-e ott
megőrzésre egy gipsz Szent Józsefet, amíg el nem áll az eső. Senki sem tudta pontosan, hogy
mikor kezdett el gyengülni a látása. Még élete utolsó éveiben is, amikor már fel sem tudott
kelni az ágyból, legfeljebb magatehetetlennek látszott, azt azonban senki se fedezte fel, hogy
megvakult. Ő maga José Arcadio születése előtt kezdte észrevenni. Eleinte azt hitte, múló
gyengeségről van szó, és titokban csontvelőszirupot ivott, és mézet csöppentett a szemébe, de
igen hamar meggyőződött róla, hogy menthetetlenül ráborul a homály, s így soha nem is
alkothatott világos fogalmat a villanyfény találmányáról, mert amikor az első körtéket
felszerelték, csak a derengésüket látta. Nem árulta el senkinek, mert azzal nyíltan beismerte
volna, hogy többé semmi haszna. Türelmes, titkos tanulásba fogott, hogy felismerje a tárgyak
és az emberi hangok távolságát, és emlékezetével lássa mindazt, amit a hályog függönye
eltakar előle. Később fedezte fel a váratlanul segítségére siető szagokat, amelyek sokkal
meggyőzőbb útmutatást adtak a homályban, mint a testek színe vagy térfogata, és végleg
megmentették a lemondás szégyenétől. Sötét szobában is be tudta fűzni a cérnát a tűbe, tudott
gomblyukat varrni, és tudta, hogy mikor kezd forrni a tej. Olyan pontosan megtanulta minden
tárgy helyét, hogy olykor maga is megfeledkezett a vakságáról. Egyszer Fernanda azzal
lármázta föl a házat, hogy eltűnt a jegygyűrűje, s ő a gyerekszoba egyik polcán megtalálta. Mi
sem volt egyszerűbb: mialatt a többiek gyanútlanul járkáltak a házban, ő a megmaradt négy
érzékével éberen figyelte őket, nehogy egyszer is rajtakapják, és egy idő után észrevette, hogy
minden egyes családtag minden áldott nap öntudatlanul is ugyanazokat az útvonalakat járja
be, ugyanazt csinálja, és percnyi pontossággal majdnem mindig ugyanazt mondja. Csak akkor
fenyegetett valaminek az elvesztése, ha kizökkentek ebből az aprólékos rendből. Amikor tehát
Ursula meghallotta, hogy Fernanda az eltűnt jegygyűrűje miatt sopánkodik, felidézte
magában, mi volt aznap az az egyetlen dolog, amiben eltért a szokásától: kitette a napra a