szívétől. Ursula ekkor kezdte Rebeca nevét emlegetni, s a kései megbánástól és a hirtelen
támadt csodálattól átfűtött régi gyengédséggel gondolt rá, megértve, hogy csak benne,
Rebecában, aki nem az ő tejét szopta, hanem földet és meszet evett, akinek ereiben nem az ő
vére folyt, hanem a sírban is kotyogó csontú ismeretlenek ismeretlen vére, csak benne, a
türelmetlen szívű, mohó ölű Rebecában volt meg az a szilaj bátorság, amelyet Ursula a saját
ivadékaiban szeretett volna látni.
- Rebeca - mondta, a falak mentén tapogatózva - , milyen igazságtalanok voltunk hozzád!
A házban azt hitték, hogy csupán félrebeszél, főleg amióta előretartott jobb kézzel járkált,
mint Gábriel arkangyal. Fernanda mindamellett észrevette, hogy zagyva beszédének
homályán átcsillan valamelyest a józan ész napja, mivel Ursula habozás nélkül meg tudta
mondani, hogy mennyi pénzt költöttek a házban az elmúlt év alatt. Amaranta is olyasmit
gondolt, amikor anyja egy napon a konyhában a leves kavargatása közben egyszer csak
megszólalt - azt hitte, egyedül van -, és azt mondta, hogy a kukoricadaráló, amit az első
cigányoktól vettek, de már régen eltűnt, még mielőtt José Arcadio hatvanötször megkerülte a
világot, azóta is ott van Pilar Terneránál. Pilar Ternera, aki szintén közel járt a századik
évéhez, de egészséges volt és mozgékony, bár hihetetlen kövérségétől a gyerekek éppúgy
féltek, mint hajdani kacagásától a galambok, nem lepődött meg rajta, hogy Ursula a távolba
lát, mert a saját tapasztalata is kezdte rávezetni, hogy az éber öregség tisztább képet ad a
dolgokról, mint a kártyavetés.
Mégis, amikor Ursula ráeszmélt, hogy annyi idő alatt sem sikerült megalapoznia José
Arcadio hivatását, a meghökkenés valósággal főbe kólintotta. Hibát hibára halmozott, mert a
szemével próbálta látni, amit a megérzés tisztábban láttatott vele. Egy reggel szagos víz
helyett tintát öntött a gyerek fejére. Makacsul beleártotta magát mindenbe, annyi veszekedést
okozott, hogy szinte kótyagossá tette a sok bosszúság, ami visszaütött rá, s így próbált
szabadulni a homálytól, amely végül is körülfogta, mintha egy pók szőtt volna rá inget. Ekkor
jutott eszébe, hogy ügyetlenségében nem az elaggás és a sötétség első győzelme jelentkezik,
hanem az idő romlása. Arra gondolt, hogy régen, amikor Isten nem olyan csaló módon mérte
a hónapokat és az éveket, mint a törökök a perkált, minden másképpen volt. Most nemcsak a
gyerekek nőttek gyorsabban, de az érzelmek is másféleképpen alakultak. Alig ment fel a szép
Remedios testestül-lelkestül az égbe, Fernanda már semmire se volt tekintettel, és csak azon
zúgolódott, hogy magával vitte a lepedőit. Az Aurelianók teste még alig hűlt ki a sírban,
Második Aureliano máris alkoholgőzbe fojtotta a házat, és elárasztotta részegekkel, akik
harmonikáztak és pezsgőben lubickoltak, mintha nem is keresztények haltak volna meg,
hanem kutyák, s mintha ez az őrültekháza, amelyért annyi fejfájással és annyi cukorállatkával
kellett fizetni, arra lett volna ítélve, hogy minden kárhozat szemétdombjává legyen. Ezekre
gondolva, miközben José Arcadio poggyászát készítgették, Ursulában felötlött a kérdés, hogy
nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát;
félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír
annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne
az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse
egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot,
amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből
a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. - A kurva mindenit! - kiáltotta.
Amaranta, aki a ruhákat rakosgatta az útiládába, azt hitte, hogy az anyját skorpiócsípés
érte. - Hol van? - kérdezte rémülten.
- Micsoda?
- A féreg - mondta Amaranta.
Ursula a szívére bökött: